Mickey webnaplója

Volt egyszer az életemben egy olyan munkahely, amely az idők folyamán meghasonlott. Eredeti céljáról – termékek forgalmazása – letért, s áttért a trükközésekre. Ennek, ha nem is részese, de elszenvedője, végigélője voltam magam is, keresve a kitörési pontot, a lehetőséget a másra, a szépre, a fontosra, a célvalósítóra. Úgy éreztem magamat benne, mint tigris a ketrecbe zárva.
Én voltam az iroda kinyitója,
bezárója,
telefonjának a kezelője,
s ahogy fogyott a kereskedelmi tevékenység levegője, úgy vált
egyre okafogyottabbá jelenlétem.
Ám a négy növekvő gyerekemről való gondoskodás kötelessége ott tartott, amíg meg nem szabadultam ebből az állapotból.
Sokat fohászkodtam a változás lehetőségéért, miközben mintha fal magasodott volna előttem, melyet sem kikerülni, sem átugrani nem tudtam. Ez volt életem első és vélhetően utolsó kft.-je, melyben részt vettem.
Miközben vártam a szabadulást, azért alkalmam nyílt szép dolgokra is.
Egyszer ebédidőben gyalog elsétáltam a Belvárosi-templomba.
Tudomásomra jutott, hogy a Budapestre szervezett év végi tazéi imatalálkozó előkészületi alkalmai egyikét ott és akkor tartják.
Valami odavonzott, sőt talán odalökött.
Igen. Odalökött a vágyam egy átlátható, nekem való, szabályosan működő életállapot elérésére. Mindenesetre betértem a templom csendjébe, ahol aztán olykor-olykor megszakadt a csendesség, hogy az ismert többszólamú taizéi dalok valamelyike áttörje a csend falát, az ég falát, és közel vigyen a Mindenhatóhoz, a Teremtőhöz; a transzcendenshez emeljen bennünket.
Igen ihletett együttlétet éltem meg, noha nem tartoztam a hazai taizéi mozgalomhoz, s egyetlen ismerőssel sem találkoztam. Mégis.
Ott fogant meg bennem ez a rövid vers, mely elég hamar kiszakadt belőlem.
Taizéi imaórán
(a belvárosi templomban)
Bent csend.
Kint közben beborult.
Benn szól az Úr,
Benn zsong a néma hang,
a szívemben dobol.
Szó el nem mondhatja,
bendzsó el nem donghatja,
mi az, ami itt ma ima.
Közben odakünn
hófehér lett minden.
Teljes csendben
leesett az első hó.
Roppant erőket sejtet ez a
roppant gyengédség.
Aztán a rövid folytatás.
Hamarosan értésemre adták, hogy nem képesek állásomban megtartani, volnék szíves munkanélkülivé lenni.
Voltam szíves.
Némi átképzések közben (marketing menedzser tanf., újságíró akadémia) állást találtam a Miniszterelnöki Sajtóirodán. A balos győzelem után szívlapátra kerültünk, s repültünk. Ám közben munkatársat kerestek a jezsuita Távlatok c. lapnál, s bennem megtalálták.
Lehet, hogy azzal kellett volna kezdenek, amivel befejezem posztomat. Ma vonatjegyek vásárlása ügyében sétáltam (utaztam) a Kelenföldi pu.-ra. Menetközben megálltam lefotózni volt munkahelyemet, a parlament épületét. És a tegnapi hóesés valamelyest ma is folytatódott, csakúgy, mint egykor a belvárosi-templom környékén a taizéi imaóra alatt. Az épület látványa, és a hóesés élménye együttesen hívták elő belőlem az immár csaknem húsz éves történetet.

1) A török aktív ige, akkor én vagyok, aki tör.  A görög pedig passzív, nem gör(ö)gök, nem tehetem, történik velem. (Mert ha aktivizálva történnék, görgetném magamat.)  Ha tehát görgök, más teszi velem. Pl. a török.
Grätzer is ezt írja  a SICC-ben: Öt török öt görögöt dögönyöz. S nem fordítva.
2a)Tücsi emailben küldte Czakó G. szójátékát az eledelek holdudvarából. „Rengeteg olyan kifejezés van a magyarban, ami valamilyen módon az ételekkel kapcsolatos.
Például amikor perecelsz egyet. Vagy elmész csak úgy céltalanul kolbászolni a városba. Vagy rizsázol valakinek, például azért, hogy később megrépázd, de az is lehet, hogy ő meg utána megmogyoróz. Ilyenkor nem kell sokat tökölni, ha egyszer már lekenyerezted. Veled ne kukoricázzon!
Persze ha hivatásos, akkor tejelned kell, mert kisajtolja belőled, ezt általában előre le is vajazzátok, amikor még úgy be vagy sózva, hogy borsózik a hátad, és nem gondolsz arra, hogy utána annyira fel leszel paprikázva, hogy majd becsokizol.
Most persze lehet azt mondani, hogy »ez elég gyenge volt«. De én erre közlöm, hogy nem ér a nevem, káposzta a fejem.
És ha erre nem tudsz mit mondani, akkor mákom van.”
Ezt válaszoltam rá kapásból:
2b) „Lisztes képű Kishusi! Amit küldtél, az nem piskóta. Nálam ebéd után uborkaszezon van. Ráérek bogyózni, diózni a válaszon. Ha nem vagyok még bekávézva, akkor egyszerű ez, mint a Kolumbusz tojása, és pogácsa legyek, ha nem találok ki valamilyen zöldséget. Na megállj, borsot török a krumpli orrod alá,  hogy érezd, van sava-borsa a válaszomnak. Látom, birkózni jársz. Elárulja  az a cukor ábrázatod kisalátázott füleddel. Te dinnye! Hagytad, hogy fejedet bucira verjék. Bagólesőd meg sültgalambra vár. Hát csak várjon.  Tekinteted ecetesre váltott, csakugyan, mint aki citromba harapott, de egy túrót fejezem be válaszomat. Ha ránézek narancsbőrödre, kedvem volna elutazni. Hosszú sztrádákon makaróni elágazásokkal, de az élet nem fenékig tejfel. A savanyú almát is meg kell enni. Maradok helyben elcsigázva, s nem a csigazabálók társaságába kívánkozva. Utálom a sótlan tétlenséget, mint varjú a rohadt tököt, mert nem vagyok tyúkeszű. Inkább kakaskodom, és tejelek, csak dolgozhassak, mert több nap mint kolbász, különben is szükségem van korpára. Ha üldögélek, hurkás lesz a hasam, ezért inkább veszem a nyúlcipőt, és farkaslépésben távozok. Inkább lennék ropi. Malacom van sokszor - disznó szerencsém. Mert meglehet marhaságokat írok, mégis kedves ökörködés az egész. Ha pedig nem tetszik, laposra verlek, mint a palacsintát. Ne nézz rám úgy mint akinek megalszik a tej a szájában, mert paprikás lesz tőle a kedvem. Inkább tartsd a szádat és cseresznyézzünk. S akkor úgy érzem, mint akit hájjal kenegetnek és az igazán zsiradék. csak olaj a tűzre, ha ellenkezel. Aztán jön a feketeleves. Esetleg egy-két nyakleves is, ha birkatürelmem elhagy. A fejem meg céklavörösre vált. Nem vagyok én halvérű. Tudod, mi a tészta: pecsenyézzünk inkább. Most látom, sörhasam kezd nőni. Attól, hogy olykor beborozok, még nem kellene úgy kinéznem, mint a rizsfelfújtnak. Nem akarok lekvár lenni, se málé. De most aztán megmosdok, mert retkes a lábam. Aztán folytatom az írást, mert még sok sütnivalóm akad,  s ha kell, kikaparom magamnak a gesztenyét. Jut eszembe, hogy itt nincsenek paradicsomi állapotok. Annyi hó esett, hogy vezetés közben nem lehet bedugni a zabszemet. Összeszorított fokhagymákkal közlekedem. Kissé zabos is vagyok miatta. Még annyit, kedvenc levesem a scsi, és most csá!!”

1. Czakó G. történeteit fejtegetéseit olvasgatva merülnek fel a hasonló szituációk, események, történetek bennem. Próbálom egymás mellé tenni őket.
a) Idézem tőle: „Az áldás csak úgy tartható meg, csak akkor élvezhető, ha továbbadjuk. Matematikája azonos a szeretet mennyiségtanával: minél bővebben szórjuk, annál többnek a birtokosai leszünk.”
Tizenöt évvel ezelőtt írtam ezeket a szeretet mennyiségtanáról:
„l. axióma: A Szeretet végtelen és abszolút, azaz nem múlik el.
2. axióma: A szeretet maga az Élet, továbbá Út is és Igazság is.
3. axióma: A szeretet Valaki.
4. axióma: A szeretet viszony.
5. axióma: A szeretet súlypontja a másik személyben van.
Inverze: a hiány, a bűn, a személyes rossz, a halál, az önzés, a hamisság, a személyen belüli súlypont.
Összeadás: Aki szeretetet ad, többje lesz, mint előtte volt. (Vö. Aki Krisztus ügyében fáradozik, százannyit kap vissza még ezen a földön).
Kivonás: Aki csak elfogad, annak hiányozni kezd az adás. Mégis növekedhet, ha gyermeki szívvel fogadja a kapott javakat a birtoklás kényszere nélkül. Elfogadás nélkül nem lehetséges az adás sem.
Szorzás: Az összeszorzott szeretet hatványozódik a kegyelem által.
Osztás: A szeretet minél többfelé oszlik, annál több marad mindenkinek.
Paradoxon minden tétel, kivéve az axiómákat.
A szeretet halmaz. Mindent átölel, mindenkit felemel. Ő a Van. Istentől ered, és hozzá tér vissza, vele együtt lélegzik, vele együtemű.”
b) Czakó a budit légöblítéses házikónak titulálja.
Nemrég megtaláltam a termék hivatalos nevét: űrgödrös árnyékszék.
c) Egy Cz. egy agyament kritikus közönséges és őrült, meggondolatlan dumáját hozza: A kritikus megnősült. Egy alkalmi társaságban akadt valaki, aki még nem ismerte asszonykáját. „Az ifjú férj így mutatta be: – Lacikám! Ő a feleségem b. m.” – tette hozzá az ordenáré nyomatékosítást, át nem gondolva, mit is beszél.
Az én történetem közel tíz éves: Állok az utcán. A takarító az unokámat dicséri: „de szép ez a kisgyerek, a k. a-t”. Megint csak billentyűzetet nem tűrő nyomatékosítás hangzott el, én meg nem tudtam, kinevessem-e meggondolatlanságáért vagy vágjam pofon azon okból, hogy közöm van a szép kisgyerek anyjához.
2. Molnár Tamás megfogalmazása: „A XIX. sz.  folyamán … az embernek a technika fölötti uralmát a technikának az ember fölötti uralma váltotta föl.”
Ezt így szoktam artikulálni: A saját komfortunk rabszolgái lettünk.
3. Tegnap egy film párkapcsolatokat érintő megfogalmazására lettem figyelmes. Ez a szövegkönyvíró hallgatózott-e? Azokat a szavakat adta a szereplők szájába, amelyeket én emlegettem Tücsinek. Ő rá a tanúm. Így szól: Miért? Nincs közöttük semmi – állapítja meg a szerelmespárról a filmszöveg – és korábban én. Merthogy a „nincs közöttük semmi” eleve kétértelmű. Viszonyukat és öltözéküket egyaránt értékelheti. Ám ez életállapotuk függvényében egyszerre jelenthet jót vagy rosszat.
Itt abbahagyom. Pedig volna még:
Az ókínai, aki nem kívánt élni a gémeskút kínálta előnyökkel, valamennyire hasonlít H. Böll novellájához, melynek témája a tengerparton napozó halász és az amerikai turista, aki mindenképpen meg akarja győzni amazt, hogy a kapitalista befektetés mekkora előnyökkel jár.
Ende

Add meg teljes egységét… halljuk minden misén az ökumenizmus valamiféleképpen való megoldására vonatkozó kérést. Amennyire ismerem az immár évszázada indult mozgalom törekvésének mai állását, annyit értek el, hogy közös akarattal próbálnak elmenni a vallások az egymásra való nyitásban egészen addig a pontig, mely még elviselhető számukra anélkül, hogy identitásukat veszélyeztetné. A valahol Franciaországban megtartott sokadik konferencián azt is deklarálták, hogy a saját módjukon valósítsák meg Isten és ember szeretetét, és akkor mintegy párhuzamosan futva a különféle keresztény felekezetek Istenben találkoznak, aki csak Szeretet. Most itt tartanak, és ez azért több a semminél.
Párhuzamosan fájdalommal vegyes érdeklődéssel olvasom azokat az írásokat, melyek a jobb- és baloldal, a kuruc-labanc, az urbánus-polgári és a népnemzeti oldal képviselői tollából megfogalmazódtak a legkülönfélébb témákra reagálva. Igencsak hasonló ez a szakadás a vallási szakadásokéhoz. Csak éppen nem nagyon látom a jelét annak, hogy a politikai táborok hajlanának az „ökumené”-re.
Ha hosszas egyezkedésen lennének túl, a magyarság is ott tartana, hogy az urbánusok elmennének addig a határig, míg önazonosságuk nem sérül, s a népnemzetiek viszont. És az előző példa alapján megpróbálnák legjobb énjüket adni, s építeni közös országunkat, világunkat – beleértve városainkat is (urbs). Ma nem ez látszik.
Pl. a Nemzeti Színház vezetője a román–magyar közeledés gesztusaként felajánlotta, hogy ott tartsák meg a románok kulturális ünnepüket, mely Nagy Románia létrejöttének ünnepe, mely területeink egy részének elvesztésével keletkezett. Értem én a jó szándékot, értem az ellene feszülő érzéseket is. Sőt nekem is megvan róla a véleményem, de nem mondom el, mert nem szeretnék semmiféle vitát támasztani, kezdeményezni ez ügyben. (Egyetlen kommentet sem fogadok el, mely erről kíván vitatkozni. Tegyék meg másutt. Az ízlések különféleségéről  nincs értelme vitatkozni.)
Jó volna önmérsékletet elérni, és legalább a humanizmus erkölcsi értékrendjét tartani mindkét oldalról.
Azt gondolom, hogy alapvető problémánk, hogy jelenleg nincs olyan közös értékrend, amely bármilyen további vitának a platformja lehetne. Ezért hiábavalók és röhejesek az indulatos megjegyzések pró és kontra.
És azt is be kell látnunk, hogy erkölcs nélkül meghasonlik az egység: mind az országé, mind az EU-é, mind az ENSZ-é. Azaz nem állhat fenn hosszasan. Előfordult ez már korábban is. Rómától kezdve a szovjet hatalomig valahány belebukott erkölcstelenségébe.
Miért nem tanulunk már végre?

A trambulin olyan dobbantó, melyről vízbe ugranak a sportolók. Egy műugró verseny megtekintése félelmetes látvány, mert óhatatlanul szorongani kezd a néző, hogy a kézenállásból induló vagy a medencének háttal spiccelő versenyző, vajon jól számítja-e ki az elugrás ívét. Sajnos valamennyire benne van a pakliban az is, hogy beveri a fejét a trambulinba. Persze nemcsak mint sporteszközre lehetséges a trambulinra gondolni. Nekem szabad asszociációk kiindulópontja egy-egy frappáns mondat, melyről elrugaszkodva kifejthetem, amit a témáról gondolok. Számos ilyennel találkozom Czakó G. esszéköteteiben (is). Most kettőről fogok, mint trambulinról el- és leugrani.
1. „Ha a kancelláromat és a köztársasági elnökömet megválaszthatom, miért nem választhatom meg az osztályvezetőmet (ti. az volna az igazi demokrácia).” Ha velem vitatkozna az idézett tudós (Rőczey János), azonnal rávágnám: Tévedsz. Igenis megválaszthatod az osztályvezetődet, ha te vagy az igazgató vagy a főoszt. vez. Na de ez csak egy rossz poén volt.
Elugrás:
A demokrácia törékeny, mint a cserépedény.
Ameddig kivételek erősítik a szabályt, addig nincs demokrácia.
Ameddig minden gyanú felett álló lények élnek a földön, addig nincs demokrácia.
Ameddig farizeusok diktálják nekem, hogy mit tegyek, anélkül hogy magukra is vonatkoztatnák, addig nincs demokrácia.
Demokrácia azok között van, akik ha valamiben megegyeztek, ezután kötelezően tartják magukat hozzá. Kivétel nélkül mind.
Demokrácia azok között van, akik jogaik mellett tudomásul veszik ezekkel összefüggő kötelezettségeiket is.
Demokrácia nem létezhet az emberi méltóság abszolút módon való tiszteletben tartása nélkül.
A demokrácia elvisel néhány %-nyi őrültet, de nagyon veszélyeseket nem.
Demokrácia sose lesz, legfeljebb olykor sikerül közelíteni a közmegegyezéshez valamelyest.         
2. Egy idézet D. C. Kortentől: „A kapitalizmus lényege a pénz fölhasználása abból a célból, hogy pénzt csináljanak azok számára, akiknek a szükségesnél már egyébként is több van belőle. A kapitalizmus intézményei természetükből fakadóan táplálják az egyenlőtlenséget, fokozzák a kirekesztést, a környezetpusztítást, a gazdasági instabilitást, miközben kiirtják a kultúrák változatosságát, gyöngítik a demokrácia intézményét.”
Elugrás: A kapitalizmust már sokféleképpen próbálták meghatározni. A lényegét a snóblizók mutatták meg nekem: A játék célja, hogy én több pénzt húzzak ki a te zsebedből, mint te az enyémből. Ez egyben egyetlen erkölcsi szabálya is. Nem túl bonyolult, csak éppen semmi emberi nincs benne. Gyula barátom mesélte, hogy Csepelen egyik kollégája (családos ember) valamiféle pletykának bedőlve (miszerint a fődíj szelvénye Csepelre került) teljes havi fizetését borítékos sorsjegyekre költötte.  Kollégái nem győzték lebeszélni a jó embert: Ne csináljon őrültséget, ha mellényúl, ami nagyon valószínű, családja egész hónapban pénz nélkül marad. Ezek a munkatársak demokraták voltak. Ám a mi kapitalistává lenni kívánó emberünk nem hallgatott rájuk. Odalépett az árushoz (aki kapitalista lévén egy erkölcsi szempontot képviselt, a  minél nagyobb nyereségét), és felvásárolta azt a mennyiséget, amennyire fizetéséből futotta. Feltépkedve a sorsjegyeket egyre lohadt a tűz a szeméből, s mire az utolsót is feltépte, teljesen kihunyt a lelkesedés belőle. Nem nyert. Íme, a kapitalizmus. A kapitalista kihúzta emberünk zsebéből a pénzt. Méghozzá kegyetlenül és egyoldalúan.  
Szívesen ideidézném Márai Szegények iskolája c. művéből  szó szerint a vonatkozó részeket, de jelenleg nincs birtokomban a könyv. Ilyesvalamit fogalmaz meg a kapitalistákról. Ha valaki jó kapitalista, akkor igyekszik egyre több dollárt besöpörni. Majd még többet. Ha olyannyira eredményes, akkor megpróbálja a világ valamennyi dollárját magáénak tudni. És ha ne adj Isten sikerülne neki, akkor sóvárgó szemét a fontra veti, majd ha mindet birtokolja, akkor kell neki valamennyi rubel és márka is. Mind. Ha pedig ez nem igaz rá, akkor nem jó kapitalista.
Hosszú tanulmányt lehetne ebből írni, de akkor a neve nem poszt volna. Poszthoz már ennyi is sok egy kissé. Így hát most csá.

Ablakkivágás az égre I.
Az ablakkivágás hasonlít a fényképezőgép keresőjére. Gurulós székemben közelebb húzódva hozzá megnövekszik a kivágás optikája. Távolodva tőle szűkül. Mivel az én ablakkivágásomat alulról a francia erkély sűrű vasbordái lezárják, marad kétoldalt a panelblokkok látványa, de közbezárva a kék ég, este a fekete ég, hajnalban a kelő nap fényétől átszínezett ég, a különféle felhőkkel tarkított ég, és borús időben a szürkes-ég.
Tegnap ilyen középszürke eget láttam (ha a picasa képmódosítóját használhattam volna, biztos ráklikkeltem volna a „szép napom van” gombra, így viszont maradt a naturális fény). Egy darabig csak a télbe csavarodott faágak mintái szórakoztattak, később mozgalmasabbá lett a látvány. Vetési varjak húztak el a ház fölött, csapatostul.  Jöttek kisebb csoportokban, párosan és szólóban. Az első emeleten lakunk, a madarak pedig a háztető felett húztak el. Így hát alulnézetben látszottak. Hosszasan legeltethettem szememet a fekete madarak röpképén. Igen, röpképén, hiszen rávetült röpképük a szürke háttérre. Olyan élményt nyújtva, mint a rákoskeresztúri temetőben a leszálló repülőgépeké. Nagyon és hosszasan élveztem a fekete madarak vitorlázását, szárnycsapásaikat, kiterjesztett szárnyukat. Ragyogó fekete-fehér képeket lehetet volna gyártani, de éppen nem tartózkodott itthon a fujifilm S200-as. Így emlékezetembe vésődött vonulásuk látványa, és talán ez maradandóbb is, mintha lefotóztam volna némelyiküket.
Ablakkivágás az égre.  II.
Nem más, mint kapcsolatfelvétel az Éggel. A Magyar Kurírban olvasom.
Könyvet írt Isten gyógyító erejének megtapasztalásáról Chauncey Crandall floridai kardiológus, akinek neve azután került az újságok címoldalára néhány éve, hogy imádsága hatására a kórházban feléledt egy halottá nyilvánított férfi. Crandall fia leukémiával küzdött. Az ő halálos ágyánál döntés elé került az orvos: vagy meggyűlöli Istent, vagy kimondja, hogy még odaadóbban fogja szolgálni. Crandall az utóbbit választotta: „Attól a perctől tudtam, hogy evilági életemnek, földi kívánságaimnak vége. Egyetlen célom maradt: hogy mindenható Istenünket és Urunkat, Jézus Krisztust szolgáljam. Csak azt tudom mondani, hogy megnyílt az ég." A Szentlélek különleges érintése nyomán az orvos elkezdett imádkozni betegeiért, és több csodás gyógyulást tapasztalt. Több daganatos beteg meggyógyult, és járni kezdett egy hat éves fiú, aki korábban nem tudott lábra állni. De a legdöbbenetesebb Jeff Markin esete volt, akit a halálból hozott vissza. A szívinfarktusos férfit hatszor próbálták sokkolni, amikor Crandall észrevette, hogy a feje, főleg az ajkai és az ujjai szederjessé váltak az oxigénhiánytól. (Amikor fellép a cianózis, nem sok remény marad). A beteg valóban meghalt. A személyzet távozott. „Én is elindultam az ajtó felé – írja –, de mielőtt kiléptem volna, úgy éreztem, Isten arra kér, hogy menjek vissza és imádkozzam azért az emberért. Balgaságnak hangzott; ostoba gondolatnak, de tudtam, hogy korábban valahányszor elhessegettem egy ilyen sugallatot, utána sohasem éreztem békét. Ott álltam a holttest mellett, s bár a szavak tőlem jöttek, úgy éreztem, mintha Isten üzenetét közvetítettem volna." Ekkor visszajött az egyik orvos; Crandall megkérte, próbálkozzon meg még egyszer a sokkolással. „Kolléga úr – vonakodott az orvos –, ez képtelenség. Ez az ember meghalt." Crandall nem tágított, s ekkor példátlan dolog történt: a sokk után teljesen normális értéket mutatott a szívverés. Az ember elmondta, hogy amíg halott volt, örökkévalóságnak tűnő időt töltött egy vaksötét helyen. „Mintha a szemétre hajítottak volna" – fogalmazott. Közben a lánya is imádkozott érte. Crandall doktor kérte, hogy fogadja el Jézust. Így történt.
Én meg értetlenül bámulok magam elé, mígnem megszólal bennem: Ha annyi hitetek volna, mint a mustármag, és azt mondanátok a fának: „szakadj ki tövestül” – megtenné.
Nekünk pedig annyi mindenkiért kellene kérnünk a Teremtőt… Teljes bizalommal forduljunk hozzá, kételkedés (és késlekedés) nélkül.
Modell nyugdíjasoknak
Még annyit, hogy tetszett, amit Hamvas Béláról olvastam. Az átkosban Palkonyán volt raktáros. Jó pénzért írta az iskolás dolgozatokat a tanulatlan főelvtársaknak, esténként zongorázott a kocsmában, és Zsiráf sört ivott. … Lubickolt a helyzet paradoxonában. Sok esetben tökfejek makogtak egyetemi katedrákon, ő pedig fegyelmit kapott, mert munkaidő alatt szanszkritül tanult.
Érezzük a tehetségünknek, életállapotunknak megfelelő léttér szabadságát? Ha kapunk munkát fizetnek, ha nem, nem. Értékek előállítása, megélése akár pénzért, akár ingyen, szépséges. Pl. tegnap kaptam egy e-mailt Amerikából, hogy egy magyar lap nagy felbontású képet kér Budapestről, karácsonyról.  Küldtem tehát nagyfelbontású képeket a két témáról, válogatva több ezer felvételem közül megfelelőket.
Újra élni kell tanulnunk, amikor kikerülünk a rendszeres munka taposómalmából.
Ezzel kísérletezem.

Az általam olvasott bloggerina megunta becenevét, mert – mint írja –, kinőtte már. Ugyanúgy, mint az, akit még 90 éves korában is Öcsi bácsinak, Baba néninek, Babinak, Huginak hívnak. Jól teszi mindenki, ha olyan becenevet választ magának, ami végigkísérheti az életét anélkül, hogy változtatnia kellene rajta.
Apám mesélte, hogy egyik kollégájának valaki lekiabált a Keleti pu.-nál a villamosról ilyenformán: LÓTETŰ. Az ott járó emberek elmosolyodtak, amikor Lótetű visszaintegetett és kínjában röhögve az öklét rázta a kajabáló felé.
Tücsi meséli, hogy valakit, aki a kocsmák becsületes látogatója, Muslicának becéznek. Nem mondom, találó a név, de nem szeretnék muslica lenni. A Tücsi is becenév, s nem tagadhatja a tücsök szóból való keletkezését.
Vannak notórius névkitalálók, akik mindenkit elkeresztelnek, mint Ádám az állatokat, növényeket. Talán arról is szól ez, hogy aki elnevez, az uralkodik ebből adódóan uralkodik „teremtménye” felett, mint a francia király, aki Kukoricza Jancsit (Zsan Kükürüt) átkereszteli János vitéznek. Vagy Ábrámot Jahve Ábrahámnak, Jákobot Jiszraelnek. Tehát ott tartottam, hogy vannak névkitalálók. Egyik cégemnél így lett az egyik
főkönyvelő – korára célozva „az öregasszony”,
a személyzetis – festett haja miatt „fekete tulipán”,
az anyagbeszerző – púpos testtartása miatt „krumpli”,
a rendész – neve elejéből eredeztetve „csizma”,
a sofőr – szavajárása alapján „pirított hógolyó”,
a gondnok – származását tekintve „szatymazi sváb”,
a raktáros – nevének kiforgatásával „tahó”.     
Engem is már sokféleképpen hívtak, hívnak.
Felnőtt koromban becsületes nevem – Gyorgyovich Miklós – mellett a lapokban megjelenő írásaim alá különféle jelek kerültek, melyek valahogyan mind engem képviseltek, még ha sajátos módon is.
Gyom: vezetéknevem 3 betűje + keresztnevem első betűje.
-ich, (német szó: én) s csakugyan cikkeim szerzője én vagyok. Vezetéknevem utolsó 3 betűje.  Mickey: Későbbi párom és környezete aggatta rám, attól kezdve, hogy kaptam ajándékba egy Mickey mouse figurát.
Mikeus: egyik cikkemben meglátogat a Mester, mint egykor Zakeust. Így született a Mikeus. 
Mick: unokatestvérem találmánya. A Mickeyből rövidítette.
Mc Key. Olyan skótos. Magam eszeltem ki.
Ám gyerekkoromban is rám aggattak beceneveket.
Uzsorás: nagybátyám fogta rám, ez lerövidült utóbb és
Uzsor lett. Az Uzsort tesóim kultiválták.
Kazittyó: Éles elméjű szomszédgyerek találta ki, s nevezett ezen a néven egy darabig, mígnem új nevet eszelt ki.
Köjdi. Ez nem élt meg sok esztendőt, pedig még cifrázta is a szomszéd: Köjdididi, Köjdikeci, Köjcsicsicsi.  
Professzor. Ezt két helyen aggatták rám. A középiskolában osztálytársaim, és később tőlük függetlenül a seregben bakatársaim.
Prof. Ugyanannak a rövidítése. Ugyanazok használták, ha nem értek rá sokat beszélni.  
Gyorgyó. Gyorgyi. Igen sűrűn hívtak így az általános iskolában. Nem túl szellemes, de érthető.
Györgyi. Magyartanárom szórakozott ezzel – és velem.
Mizás. Ugyancsak nagybátyám találmánya. Van, aki ma is úgy tudja, hogy ez az a név, melyre hallgatok. Nekem már furcsa és idegen. Pedig gyerekkoromban tesóim megtoldották:
Mizás-Kazás, pókos dadás. Kb. annyit jelent, mint: ingyom-bingyom táliber.
A Mizás ferdült Mizanov-vá, melyet sógorom eszelt ki. Később ezt bővítették
Mizanov „nagymester”-ré. Na ez erős túlzás, bár valamennyire tudok sakkozni.
Mikli. Svábos. Tesóim olykor így hívtak a krigli, sámli, rumli mintájára.
Viszont érdekes módon Mikulásnak soha nem hívtak, és ezt nem is bánom, mert ugyan igen sokszor kértek fel Mikulásnak, de soha életemben nem vállaltam el, rühelltem volna, hogy elém járuljanak a jó, a vásott és még vásottabb gyerekek, hogy megráncigálhassák igazi vagy műszakállamat.
Lám a becenevek hogyan keletkeznek és múlnak el maguktól. Kellő eréllyel minden hivatalos formaság (közjegyző) mellőzésével megváltoztathatók.
Csak akarni kell.

Blogomnak ezt a címet adom: quotidianus, azaz: mindennapi. Merthogy szándékom mindennap feljegyezni valamit élményeimből, melyek a Te élményeid is lehetnek éppen, ha nyitott szívvel olvasod, ha vitatkozol az írottakkal, ha a saját aspektusodból ítéled, amit én az enyémből írtam, ha elgondolkoztatnak soraim, ha segítenek élned, ha segítik kibontani azt, aki Te vagy.
Lehet, hogy nem tűnt fel korábban ez a törekvésem, pedig azért írok, mert ehhez értek valamennyire (így aztán segíti saját életemet is), és mert szeretném, ha mindaz helyet kapna blogomban, ami értékes, ami számodra is értékes lehet. Szeretném, ha segíthetnék eligazodni az életben – a magam módján, hogy megvalósuljon benned Isten terve – a maga módján, a magad módján.
Most, a nap végén Czakó G.-nál olvasom az általa olyannyira kedvelt Hamvas Béla egyik gondolatát, és ide írom, mert kicsit belőlem is szól: „Valóságos reális az ember akkor lesz, ha a másik lélekkel közösségre lép”. Igen, ez belőlem is szól, mert újabban másra sem vágyok, mint ennek a realitására. A másikból való gazdagodásra, és arra, hogy belőlem is gazdagodjék mindenki, akinek ez megadatott.
Tartozom még egy vallomással. Már valamikor megemlítettem, hogy mindig szívesen olvastam képzőművészek életrajzát, kiváltképp, ha maguk írták magukról. Néhányukat sorolom: Csontváry, V. van Gogh, A. Renoir, Bernáth Aurél, Szántó Piroska, stb. s mostanság két nálam kicsit idősebb művész blogját: Szüts Miklósét, Váli Dezsőét. Érdekel, hogy akik a színek, formák bűvöletében élnek, miként vélekednek a jelen világ valóságáról. Abban a hiszemben teszem ezt, hogy akik a színek és formák mesterei, azok feltehetőleg a világ színeiről, formáiról is másképp szólnak, mint mi, a többi emberek.
Mivel festeni nem tanultam meg, de fotózni mindig is szerettem, blogomat újabban fotók kísérik, melyekkel olyasvalamiket kívánok Veletek megosztani, amelyeket az írás nem képes elmondani. Színeket és formákat. A teremtményekről készített lenyomatokkal kívánok tanúskodni a Teremtőről.
Úgy vélem, hogy az írások, a képek és képaláírások egymást támogatják, kiegészítik és segítenek megérteni a megérthetetlent, véges képességeinkkel letapogatni a végtelent.
Ez minden.

Egyik barátunkat Nigériába szólította a sorsa, felségül ment egy ottani orvoshoz. Ő mesélte, hogy a helyi afrikaiak néha megkérik, meséljen nekik Európáról. Egy alkalommal arról esett szó, hogy nem úgy van az északon, mint náluk az esős évszakban, hogy sűrűn esik az eső, hanem megfagy, és apró pihékben szállong alá ez a fagyott fehér valami, mely leginkább a fagyasztószekrényekben lecsapódó zúzmarára hasonlít. No, ezt aztán megmosolyogták a helyi nők. Ilyen aztán tényleg nem létezhet. Nem hitték el neki.
Pedig.
Persze azóta – talán a tévé képernyőjén – találkozhattak a havazással, annak egyedülálló szépségével, s embert próbáló kihívásaival is.
Mert fűtött szobából csakugyan szépséges a hóesés. Ha birtokolod a sízés tudományát, és alkalmas lesiklópályára találsz, ugyancsak lélekemelő hatású a havas közeg. A gyerekek szánkózása meg önfeledt játék. „Puha a hó, hogyan fájna” – énekelik.
De nem irigykedem az angol autósokra, akik megpróbálnak a pl. tegnap leesett hótömeggel elbánni, megbirkózni: téli gumival, nyári gumival, hólánccal talán vagy szögekkel telelőtt abronccsal közlekedni a sikamlós konzisztenciájú anyagon.
Sokszor emlegetjük, hogy persze, persze, a téli gumi sokkal jobb a hóban. De ugyanígy igaz az is, hogy ha tükörjég keletkezik a havazás nyomán vagy az ónos eső következtében, nincs az a kocsi, amely veszélyeztetve ne volna. Korcsolyázni ugyanis egyik sem tud.
Tegnap idéztem egy írásomban az ószövetségi Dániel és társai imáját, mely kitér a természeti jelenségekre is. A három tűzbe dobott ifjú hosszas imájában ilyenek szerepelnek: „Áldjátok záporeső és harmat … ti szelek ... tűz és forróság … fagy és hideg … jég és hó … villámok és fellegek … stb., stb. az Urat, dicsőítsétek és magasztaljátok mindörökké.”
El kell jutni ide. Meg kell érteni, hogy az olykor erőinket meghaladó mértékű természeti jelenségek jók önmagukban. A teremtett valóság részei, és arra valók, hogy rámutassanak arra, Aki teremtette őket. S ha olykor elviselhetetlenül kellemetlenek is, szelíden tudomásul kell vennünk, hogy értünk vannak, minket kívánnak szolgálni, és emiatt igen pozitívak.
Nem tehetnek róla, hogy – emberek lévén – nem értjük sem az Isten gondolatait, sem a tetteit.

A kezembe került egy régen olvasott könyv, a David Frost által jegyzett Ballépések könyve. A szerző igyekszik egy nagy halommal összegyűjteni azokból a megtörtént esetekből, amelyek saját rossz döntései miatt később fejfájást okoztak kiötlőinek, akik tévesen ítéltek meg egy-egy kérdést.  
1. Azzal indít a könyv, hogy Sam Phillipstől 35 000 dollárért vette meg az RCA Elvis Presley dalainak kiadási jogait. Az RCA utóbb több mint egymilliárd lemezt adott el!
Kóstolóképpen idemásolok még egyet a sok feldolgozott históriából:
2. 1978-ban egy csapat melós a Chesterfield-csatornán karbantartási munkákat végzett. Kikotort egy masszív vasláncvéget is.  A munkavezető úgy döntött, hogy húzzák be azt a rozsdás vasláncot, és kössék saját hajójukhoz… A délelőtt végzett derék munka jóérzésével ment a csapat ebédeli. Du. fél 3-kor visszatérve, embereink hajójukra a száraz csatornamederben leltek rá. Víz meg sehol. Szó szerint kihúzták a gát dugóját.
Eddig a történet, helyesebben immár két történet. De telis-tele van velük a világ, és nemcsak az, saját életünk is teli van kudarcos döntésekkel.
3. Vagy ötven éve az egyik tanárunk – nagy természetkedvelő – hét végén elindult egy csapat fiúval kirándulni. Mivel nagy rutinnal rendelkező túravezető volt az illető, nem mindig maradt a jelzett úton. Olykor talált célravezetőbb megoldásokat is. Ezúttal is rövidíteni akart, de balul sült el a dolog. Az erdei ösvénynek látszó vadcsapás egyre inkább köddé vált. Majd teljesen jellegét vesztette. Mi tagadás, egy bozótosban kötött ki a társaság. A vezető nem akarta elismerni kudarcát, ezért ránézett az iránytűjére és kiadta az ukázt: Fiúk, erre kitörünk! És megindult. Egy szempillantás alatt eltűnt a gyerekek szeme elől, hogy egy verem mélyén kössön ki. A gimnazisták pedig nem tértek magukhoz a nevetéstől. Aztán persze kihúzták.           
4. Az 56-os forradalom idején ismételten érkeztek vidékről teherautók élelmiszerrel megrakodva, a szorongatott főváros megsegítésére. Ezúttal élő libákat osztogattak a teherautóról. Jancsi bácsi, akitől hallottam a történetet, szintén beállt az adományt vágyók közé. Az autóról pedig egyre dobálták a libákat a tömeg közé. Jancsi bácsi is igyekezett elkapni egyet, de nem került rá sor. Az egyik liba repülés közben „ürítkezett”. Jancsi bá arcát, ruháját teljesen beterítette ürülékével a szárnyas. A kárvallott kénytelen volt saját maga rendbehozatalával foglalkozni. Persze közben elfogytak a jószágok.
5. Valakiknek a rendszerváltás után azt tanácsoltam, hogy itt a lehetőségek, vállalkozások ideje, próbáljanak meg BT-ben dolgozni. Legalább félmillióba került nekik (meg nekem) kikecmeregni belőle.  
6. Most többet már nem írok le. Mindenkinek megvannak a saját történetei. Idézzétek fel magatoknak. Nem vitás, hogy sok humor kell némelyik történetnek a feldolgozásához.