Mickey webnaplója

Sok kérdést már megoldottunk,
nem volt soha ilyen jó dolgunk,
mégis az ember néha érzi,
bosszantó, ha sehol egy kégli.
(Bródy)
Ez a „kégli” az életünk térideje.
Tere és ideje.
A mai nap eddigi terei és kronológiája.
Utolsó álomképeimmel indítok. Egy magát ilyen-olyan ellenőrnek kiadó nyüzüge fickó kirámoltatja néhány fiatallal a motyóját, kirázza a tarisznyák tartalmát a földre. Majd acélbetétes bakancsával egyikük szendvicsére rátapos, a másikét pedig elrúgja – mondván, hogy azok csomagolása nem steril.
Mica velem van. Rákiabál az ipsére: „Szaros”. A pasi szó nélkül pofon vágja Micát. Erre én ugrok neki: „Aki meggyalázza a kenyeret, az igenis szaros, és aki mást emberi méltóságában megaláz, az ugyancsak egy szaros. És elkezdtem rázni, mint Krisztus a vargát. Na erre aztán felébredtem.
Gyors kávé, gyógyszerek, reggeli rutinok. Idő múltán kocsihoz le, rövid hókotrás a szélvédőkön, majd irány a roráté. A Szentendrei úton néhány rendőrjárőr kocsija villog. Egy autó keresztben áll. Mi be a templomba. PF elmondja az egyháztörténet egyik legrövidebb, ám értelmes prédikációját. Mise után már öt villogó kocsi áll az úton, egy sávot lezárva. Fekete műanyaglepel domborodik. Alatta alighanem egy kadáver, aki egy órával ezelőtt még nekiindult, hogy a gyér forgalmú főút hat sávján keresztülmenjen. Most pedig csak élettelen matériája. Egy gyors „Isten nyugosztalja”, s ki tudja, elégségesek-e a fohászok érte, hogy akit a legértelmetlenebb halálnem ma utolért, számára jó világba érkezzen.
Sóhajtok, mert nem és nem tanulunk.
Tömegközlekedéssel folytatom utamat a szerkesztőségbe.
Furcsán alakul a nap.
SzF kitörő örömmel fogad, mennyire jól sikerültek a fotók a tegnapi búcsúvacsora alkalmával. Ettől aztán mind fel vagyunk villanyozva. Hamar megkérjük az arra járó Ernőt, készítsen rólunk egy pár képet a szerkesztőségben, mivel mégiscsak ez volt az igazi miliőnk. A banda még jobb formába keveredik ettől. Ernő csakugyan pár képet készít (2-t). De ezen a kettőn mindenki jókedvű, és ez nagy dolog. Nem attól vagyunk feldobva, hogy vége a lapunknak, hanem attól, ahogyan azt mégis fogadjuk, megéljük. A második képen lázas tevékenységet imitálunk. Én egy pasziánszt varázsolok a nem látható monitorra, és azt bűvölöm teljes odaadással. Feri szélesen nevet, a többiek is jókedvűek. Pl. attól a bejelentéstől, hogy Ernő örömmel fogadta valamennyi lapszámunk archiválását. Gyorsan rátalálhat így valamelyik általa favorizált cikkrészletre, s idézheti kedvére.
Ugyancsak ma kaptam egy érdekes e-mailt arról, hogy a társlap szerk. biz.-ból menesztenének. Mivel ez a gondolat bennem már hónapok óta megérett, csak nem tudtam, hogy számukra előnyös-e vagy sem, ha szerepelek a listájukon, akkor hagytam a csodába. De a mailra ma gondolkozás nélkül válaszoltam: „Persze, töröljetek. Üdv mik.”
Ami meg az írásokat illeti – én mindenkinek írok – a neten. Hogy naponta hányan olvassák, nem az én dolgom, nem az én ügyem. Nem magamat reklámozom, hanem azt, akit szolgálok. Ahány olvasó megadatott, annyinak írok. Mindenesetre a mai postával érkezett ez a mail is: „Örültem, hogy szombat este elmondtad az álmodat. És köszönöm a szép zenei élményt.”
Azt hiszem, a kevés és a sok megítélése nem az én dolgom. (Én is örültem az ő örömének.)
Hazafelé sokáig nem jött a busz. Bár eléggé felkészültem a hidegre, mégis alaposan átjárt a szél. Borzongva érkeztem haza.
Így ma elmarad a séta is, nem akarok rátenni egy lapáttal. Külső fénykép sem készül. Inkább megmutatom Nektek Tücsi több mint két hónapja kapott orchideájának ma lehullott virágját, radiátorunk érdekes vonalvezetését, és T. tegnap kapott névnapi csokrát azon a terítőn fotózva, melyet viszont egy idősek otthonába vonult kedves szomszéd hagyott rá(nk).  
Holnap újra találkozunk, ha Isten is úgy akarja.

A jezsuita szerkesztőségben való munkálkodásom kezdetén – úgy kb. tizenöt évvel ezelőtt –    felmentünk Dobogókőre, ahol is a jezsuita lapok szerkesztőinek a nemzetközi találkozója volt. De mielőtt becsöppentünk volna a tudományos tanácskozásra, egy helyi vendéglátóhelyen megmunkaebédeltünk. Feri megkérte a pincért, volna-e szíves készíteni rólunk egy fotót.
Volt szíves.
Mi rövidesen megkaptuk az akkor persze még filmes fényképezőgéppel készített fotót.
Nem volt pixeles, analóg kép volt, de akármekkora felbontású is, kb. másfél évtizednyivel fiatalabbnak mutatott bennünket.
Ma csaknem megismétlődik a jelenet.
Igaz, hogy nincs jezsuita lapok találkozója, de eljön a korábbi társszerkesztő is, hogy együtt legyen a team.
Igaz, hogy nem megyünk Dobogókőre, de a Sípos vendéglő is épp elég elegáns lesz közösségünk fogadására.
Igaz, hogy nem ebédelünk, mert este 6 órakor kicsit késő volna.
Igaz, hogy ma az analóg képkészítés ritka mint a fehér holló, de digitális képek meg hatalmas mennyiségben készülnek. (Ma szándékomban áll magammal vinni Fujifilm nevű „kutyámat”, akivel sétálni a Síposba megyünk.)
Igaz, hogy az eltelt idő nyomot hagyott mindnyájunkon, de nem számít. Van a gépen egy arc finomítás nevű program. Majd az elsimítja a ráncainkat.      
Tizenöt évvel ezelőtt fogalmunk se volt róla, hogy mandátumunk meddig fog tartani.
Hát eddig tartott.
Mivel a szerkesztőség állandó munkatársai ma étkeznek közösségileg utoljára, és ezt este teszik, ebből következik, hogy ez lesz a mi utolsó vacsoránk.
Aztán? A rendtagok élik szokott egyéb tevékenységeiket, én nyugger vagyok, két kolleginánk meg egyéb állást talált magának.
S hogy Feri szóhasználatával éljek: „Utánunk a vízözön.”
Kívánjatok mindnyájunknak szép, tartalmas találkát, mert nem mindegy, hogy ki-ki hogy csukja be maga után az ajtót.

„Ha akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondanátok e hegynek itt: Menj innét amoda! – átmegy, és semmi sem lesz számotokra lehetetlen.” (Mt 17,20)
A jézusi mondat két vonatkozását emelem ki.
1. Lesz. Ez azt tükrözi, hogy még nincs akkora hitük.
2. A másik, hogy ez annak a kijelentésének a változata, amelyben így fogalmaz: Minden lehetséges annak, aki hisz.
Az egészet azért hordozom magamban napok óta, mert egy Crandall nevű floridai orvos, amikor fia meghalt leukémiában, elmélázott rajta: Indulatait fékeznie kell, nehogy szembekerüljön Istennel, aki legalábbis eltűrte, hogy a beteg gyerek meghaljon. Az eset kapcsán való megrendültsége inkább Istenhez vezette. Megfogadta, hogy fia hiányában immár egész életét Isten akarata teljesítésének szenteli. (Vö. Magyar Kurír nov. 28.-i híre)
Imái, közbenjárása, munkája által sokakat meggyógyított többé-kevésbé csodálatos módon.
a) Mit tett ez az ember?
b) Miért olyan ritkán tapasztalható az, amire vállalkozott?
Lehetséges válasz:
a) Azért, mert szövetséget ajánlott Istennek, hogy teljesíti megismert akaratát.
b) Azért olyan ritka az ő magatartása, mert nála gyávábbak vagyunk. Amikor elhatározta, hogy ezután egész életében Isten róla szóló tervét kívánja megvalósítani, akkor nem tett kevesebbet, minthogy átadta a gyeplőt a Teremtőnek. Annak az Istennek, akinek az útjai nem a mi útjaink, gondolatai nem a mi gondolataink. A mi félénkségünk amiatt van, hogy nem tudjuk túltenni rajta magunkat: amit képes vagyok belátni, átlátni, aszerint cselekszem. Amit nem látok át, sőt én máshogy döntenék adott esetben, ott van a vízválasztó. Ott van az eb elhantolva.
Vágyunk Istennek való vak engedelmességre, mint Izajás (Itt vagyok, engem küldj.) És vonakodunk, mint a fiatal Jeremiás (nem tudok én beszélni, hiszen még gyermek vagyok).
Ehhez az alapmagatartáshoz tehát erős hit kell. Az viszont csak a megigazulást követően lehetséges. Az ószövetségben ószövetségi módon történt (vö. Izajás, illetve  Jeremiás meghívása) az újszövetségben a teljes Pál-fordulásban az erre rendelt szentségek által.
Dönteni mindenképpen szükséges, mert a langyosakat „kiköpi az Úr a szájából”.
Ezt a döntést festi le Loyolai Szt. Ignác a két zászlóról szóló hasonlatban. A gonosz, vagy a Krisztus zászlaja alatt kívánunk-e forgolódni.
Ez a kérdés.
Ha pedig eldőlt a kérdés, akkor irány előre.
Mert, aki rátette a kezét az eke szarvára, az ne forduljon hátra – tanítja a Mester.

Ha valaki olyan megszállott sétáló, mint én, előbb-utóbb belebotlik abba a csapdába, hogy vagy túlságosan sokáig kell utaznia ahhoz, hogy valami újabb tájat járjon be, vagy unalomig keringhet a megszokott terepeken. Ma találtam egy kb. egykilométernyi olyan szakaszt a Duna-parton, melyen még sose jártam. Különös elégedettséggel töltött el, hogy új aspektusból látszanak a part menti épületek, műtárgyak, a partról látható tájak.
Már a Tímár utcánál elgondolkoztam, felmenjek-e a felüljáróra, vagy bóklásszak a sínek között, lyukat keresve a kerítésen? Inkább felmentem, abban bízva, hogy más látszik felülről, mint lentről.
S csakugyan.
Az autóforgalom egy kanyarban, a napfénytől felizzó erősáramú légvezetékek nekem tetsző témákat.
A part menti étteremben egyszer már jártunk. (Zs. esküvőjének kerestünk helyet, de letettünk arról, hogy ott rendezzük a lagzit.) A part mentén közelről lefotóztam a kerület messziről látszó nevezetességét, a lyukas zászlót, melyet 56 emlékezetére helyeztek el a parton. Hogy eleget mászkáljak, még megnéztem a Főtér látnivalóit. Egy kotrógép táncolt az üres műjégpályán. S körbe karikázva szedte össze a kásás jeget. A pálya szélén sokan várták, hogy fejezze már be a piruettezést, mert addig senki nem mehetett a jégre, míg az ott okvetetlenkedett. Közben egy jazz-együttes kezdte meg rendes hangerővel produkcióját. Viszonylag kevesen voltak a téren koradélután. Néhányan forralt bort szürcsöltek, valaki meg székelykáposztát kanalazott (1200 ft). Mivel vendéget vártunk, elég gyorsan véget vetettem kóborlásomnak, hogy időm legyen feltenni a készült fotókat is.     
Idén is izzósor kíván Boldog, békés karácsonyt! Azt is lekaptam.
Még jól jöhet, mert ilyen üdvözlő képet csak az küldhet, aki itt jártában fotót készít róla.

Győri-Nagy Sándor Környezeti kommunikáció c. könyvét olvasom. Abban is egy meglepő kitételt Goethétől. Így hangzik: „Ha az embert annak vesszük, ami, azzal tulajdonképpen rosszabbá tesszük. De ha annak vesszük, amivé lehetne, azzá tesszük, amivé lennie kell.”  Sietek kijelenteni, hogy Goethe tévedett. Bárkiről legyen is szó: Ha nem annak szeretjük, aki, akkor esélye sem marad arra, hogy jobbá lehessen.
Más kérdés, hogy magunkban ítéletet alkothatunk mindenkiről, és jól tesszük, ha a róla alkotott képet magukban őrizzük, lehetőleg kerülve a negatív ítéletet, esetleg előítéletet. Buzdíthatunk mindenkit értékes cselekedetekre, de anélkül hogy korábbi, vagy jelenben megtett lépései miatt pálcát törnénk felette.      
Ha valakiben kétely támadna, olvassa el a tékozló fiú történetét. Vajon az atya (az Atya) támaszt-e feltételeket haza- (meg)térő fiával szemben? Olyannyira nem, hogy elébe siet, magához öleli, és a szolgákkal lakomát készíttet neki, ujjára gyűrűt húzat, ruháit szépségesre cseréli.
Ha Goethét követné, feltehetőleg rápirítana, hogy szálljon magába, és addig a szeme elé ne kerüljön, míg meg nem változik külsőleg-belsőleg.  Ha figyelmesen olvassuk Goethét, kiderül, hogy programot csinál embertársainak: „azzá akarja tenni őket, amikké lenniük kell”.
Miért nekem akarja megmondani, hogy mivé kell lennem?
Miért nem magával foglalkozik ilyen szigorú módon?  
Wagner Viktória szoc. testvér (†) azt mondta, hogy szereti a cigányait.
– De lopnak – vetették ellene. Mire ő:
– Tudom, hogy lopnak. De én így lopósan is szeretem őket.
Még egyszer visszatérve Goethe kijelentésére, elgondolkozom rajta: Hogyan lehet megváltoztatni azt, akit nem fogadok el olyannak, amilyen. Nem viselkedhet úgy, mint (esetleg, nem is biztos, hogy így lesz) később. Vagy azonnal szeretem (úgy, ahogy van), vagy nem szeretem, mert olyan, amilyen.

Egyszer lefotóztam egy virágot, mely ugyanúgy követte a Fibonacci-sorozat törvényszerűségeit, mint a napraforgó tányérján a szotyik elhelyezkedése. (137,5^o-onként egy táguló sugarú körben ismétlődve különös spirált képeznek.)
Még komplikáltabb a Voronoj-féle cellamintázat, melyet pl. a szitakötő szárnyának „erezete” mutat be. Amit én akarok bemutatni, lehet, hogy azonos vele, lehet, hogy csak hasonló. Aki tömegközlekedik, találkozhatott azzal az öntapadó műanyag fóliára szerkesztett plakáttal, mellyel én is már számtalanszor. Ám a „Kérlek, add át az ülőhelyed te is!” – felszólítású plakátnak most nem a kabaréba illő témáját kívánom elővezetni, egyszer már megénekeltem egy posztban (2007. augusztus 2.). Most inkább az érdekel, miért töredezik igen hasonló módon darabokra az ablakokra ragasztott plakát? Ma sikerült egyikről majdnem tökéletes képet készítenem a mozgó buszon. (Ahol egyebek között tilos fényképezni. Most azzal sem kívánok foglalkozni, hogy ugyan már miért? És ha tényleg, akkor ez hogyan függ össze a mások személyi érdekeivel és az én szabadságjogaimmal. Ez külön megérne egy misét.)
Hogy is van azzal a cellamintázattal?
Idézem: „Szabálytalanul elhelyezkedő síkbeli pontok esetében bármely ponthoz mindig szerkeszthető olyan sokszög, melynek pontjai [persze a határát leszámítva] közelebb vannak az adott ponthoz, mint a többihez. Az így szerkesztett síkidomok a Voronoj-sokszögek, melyek egyértelműen kitöltik a síkot. A szitakötő szárnymintázata éppen úgy Voronoj-diagram, mint a zsiráf foltjainak vagy a teknős páncéljának mintázata.”
És akkor jöjjön a hőtágulásnak és fagynak kitett műanyagplakát, mely talán a belsejében ébredő erők eredőiként az idők folyamán ezer darabra szakad egyfajta térképszerű elrendeződés szerint. Ha egyik ilyenné, a másik párhuzamos csíkokra szakadna, más kérdések merülnének fel. De ezek a részek kísértetiesen hasonlítanak egymásra, noha más járműveken, más körülmények között keletkeztek.

Melegfrontkor: fáj a lábam, megduzzad és alapesetben szédülök.
Hidegfrontkor: zúg a fülem és a keringésem. Sokat tudok gyalogolni, anélkül hogy fárasztana.
Kettős frontbetörés alkalmával kaotikussá válik a helyzet(em). Ugrabugrálnak a szimptómák a frontok „küzdelmeinek” megfelelően.
Ma hozzáfogtam egy nagyobb lélegzetű munkának, de még csak homályosan körvonalazódik, hogy mi is lesz belőle. Ha már tisztábban látom, mesélek róla. Párhuzamosan olvasgatok egy könyvet, melyet a konferencián vettem, s mely nem igazán könnyű olvasmány, de érdekesen világítja meg a valóság egy szeletét. Kifejti gondolatait a magyar nyelvről és általában a nyelvekről, az ökológia és ökonómiai összefüggésekről, annak múltban való megéléséről a Kárpát-medencét illetően, s foglalkozni fog – csak még nem tartok ott – a dalokkal és a népmeseközlések mikéntjével. Egyetemi jegyzet volt az ezredfordulón, míg ki nem golyózták a tantervből – „gazdástul”.    
Így hát most egyelőre ennyi (meg egy csomó fotó) a mai termés.
Legalábbis egyelőre.

Ki tettem a képzeletbeli „megtelt” táblát a Tanúim vagytok albumba, így az itteni esti ködöt már a 2010.11 tél c. albumban láthatjátok.
De ha már időjárás. Éppen most olvastam Csia e-mail-jét, aki azt írja, hogy hatalmas vihar van náluk égzengéssel, sűrűn cikázó villámokkal. A tévénk pedig hozzáteszi, hogy Floridában eddig még sose mért, plusz 4 fokot mutat a hőmérő. Párizsban leállt a légi közlekedés, és helyenként az országúti is,  az erős havazás miatt.
Az előbb meséltem Tücsinek Teres Gusztiról, aki nemrég hunyt el. A jezsuita csillagász életének jó részét Norvégiában töltötte. Ittjártakor panaszolta, hogy nem bírja Magyarországot az évi 270 frontbetörésével. Mondom Tücsinek, mi se nagyon bírjuk. Ma egész nap aludni akartam, de hát ebből nem lehet rendszert csinálni, el se kezdem. Itt kb. +10 fok van, de holnap ideér a következő hidegfront, helyenként 80-100 km/h-s széllel. Hát ezt nehéz megszokni, ha lehet egyáltalán!
Szerintem csak annyira, mint vasdarabnak a hajlítgatást. Ahogyan az egyszer csak kettétörik, az ember is elkopik a frontokkal való sűrű találkozások során.
(Ha már ez a sorsunk, legalább találtam rá egy pontos hasonlatot. Nem igaz?)

:)))

Engem elbűvölt az előadássorozat. Olyannyira, hogy néha nem is értettem az elhangzottak egy-egy részletét. Hiába. Nem vagyok nyelvész.
Sőt.
Sose gondoltam volna, hogy közelebb kerülök a nyelvhez mint olyanhoz, és hogy önmagáért érdekelni kezd. Annál is inkább nem gondoltam rá, mert sokáig bennem élt Kolozsvári Grandpierre Emil megjegyzése a nyelvelőkről.
Aztán fordult a kocka. Sorsom hozta úgy, hogy elmerüljek néhány részletben. A Czuczor-Fogarasi emlékülést pedig „önként és dalolva” hallgattam csaknem végig. Volt, aki egyetértett az előadókkal, volt aki részben, és volt, aki nagyjából elhárította magától a hallottakat. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a tudomány (benne a nyelvészet is) csakugyan átpolitizált.
A vita akkor kezdett idegesíteni, amikor szavakon kezdtek el lovagolni az szakemberek. A Czuczor-pártiak, ha jól értettem ragaszkodnak ahhoz, hogy a magyar gyök(ér)nyelv, a finnugristák a gyökök létét nem szívesen veszik tudomásul, és szógyökök helyett szótövekről beszélnek. Álláspontjuk szerint a két szó szinte azonos. Lásd a példamondatukat: Kitépem tövestül, azaz gyökerestül. Ez persze nem igaz. Lehet, hogy a gyökér is jön a tővel, de a növény töve a MÉSZ szerint is az, ami a gyökér felett indul. Idézem: „A tő a növény szárának a földben, illetve közvetlenül a föld felett lévő része.” Ha pedig a szár része, akkor ez kizárja, hogy a gyökér másik elnevezése legyen.
Persze ellene vethető, hogy a biológiai „faj”-fogalom minden emberi rasszt felöleli, mégis szoktak különféle emberfajokról beszélni. (Engem ez egész életemben zavart.)
Benyomásom szerint olyan ez a két tábor, mint az egyházon belül olykor egymásnak feszülő intézmény-, illetve karizmapártiak. (Mindkettőre szükség ven természetesen.) Visszatérve a konferenciára: Egy biztos, hogy
– a magyar tudományosság magát szegényíti, ha nem számol a Czuczor-Fogarasi szótárral.
– Feltehetően szükség volna egy nyelvtörténeti kutatóintézetre, mely helyén kezelné a magyar nyelvet a leghaladóbb módon.
– Megjegyzem: a szótárak kiadóigazgatója joggal sürgette számos fontos szótár megjelentetését.
Ezek a felvetések jogosak, de a jelen gazdasági helyzetben alighanem türelemre lesz szükség, míg magához nem tér az ország. Kétségtelen tény, hogy a kultúrára, a kutatásokra, a művelődésre sokkal nagyobb rátát kellene biztosítani a közpénzekből. Olyan párhuzamosságok jutnak eszembe, hogy a németeknél egész apparátus végezte el azt a munkát „laboratóriumi körülmények között”, mint amit nálunk a Cz-F.-duó, akik ráadásul embertelen körülmények ellenére alkottak nagyot. A példákat sorolhatnám, de csak még egyet említek: Hetényi V. K. munkáját, melyet szintén ketten hoztak össze (ő, meg a felesége) hatalmas terjedelmű könyvekben: Az egyháziak üldözéséről szóló dokumentumtárat, kb. 6-7 kötetben.
A konferencián, ameddig jelen voltam, nem esett szó egy érdekességről. A magyar ereszkedő ívű dallamvilágot hozott Keletről, a magyarban hangsúlyos a mondat eleje, ugyanígy a szavak eleje. Következőleg előfordulhat, hogy a magyar attól (is) hajlik a letargiára, mert kedve is az emelkedettség felől indul „lefelé”?
Ha van még olyan nyelv, melyben a szavak eleje hangsúlyos, akkor feltehetően ezek is gyöknyelvek?

További felvetésem: a többi nyelv, amely nem a szó gyökét hangsúlyozza, hanem melyben szavanként változik a hangsúly, netán véghangsúlyos, mint a francia, milyen elvek mentén képezte a szavait. Erre a felvetésre persze összehasonlító nyelvtörténeti apparátusra volna szükség. Vigasztaló a vigasztalanságban, hogy a komputerizált kutatás roppant módon felgyorsítja a kutatások tempóját. Talán nem kell intézményekben gondolkodni, de jól képzett kutatók forradalmasíthatják a kutatási metódusokat, hallatlan gyors és pontos következtetésekre jutva.
Így legyen.

Lehet, hogy ma volt az utolsó munkanapom?  Egy újabb tucatnyi A/4-est dolgoztam fel szkennelés után. Fél kettőre lettem kész. A hozott anyag az oka.
Ami látszik munkailag. Egy búcsú munkavacsora, egy másnapi konzultáció a karácsony jegyében. Ezt követően csak egy jövő évi kapcsolatfelvételről tudok. Valamikor februárban a Liteában kívánja Szabó Feri bemutatni a Bangha-kötetet és az Új Távlatok c. tanulmánykötetét. S mostantól fogva „lógathatom a lábamat” bőrfotelomban otthon a számítógép előtt üldögélve.
Vagy ha meguntam, dalra fakadok, mint egy obsitos katona, s fújom az általam imént barkácsolt nyuggernótát:  
A szép öreg nyugdíjasnak de jól megyen dooolga:
eszik, iszik a szooobában, semmire sincs gooondja.
Hej, élet, be gyöngy élet, ennél szebb se leeehet,
csak az jöjjön nyugdíjasnak, aki ilyen szeeeret.
Ha muszáj, akkor szívesen… mondta Maklári Lajos a piaroknál. Persze ő az énekkarra értette. Apropó énekkar.  Ki tudja a diákkórus intézményének helyes szóalakját: Karének? Énekkar?
Végül is mindegy. Az a sakál vokál, melyre én is jártam, igen ingatag teljesítményt nyújtott. Hol sikerünk volt, hol kevéssé.
Egyetlen nagyhatású fellépésünkre emlékszem: valamikor a hatvanas évek első felében történt. Egy kötelezően megtartott április 4.-i „ünnep”-hez fűződik ez a szereplésünk.
Nos felsorakozott a legnagyobb folyosóra az egész iskola, (merthogy az egyházi gimnáziumokat is kötelezték az ünneplésre), tehát nyolc osztálynyi diák, és a tanári karból is mindazok, akiknek ott kellett lenniük. Ez hozzávetőleg jó kétszázötven ember. Ott szorongott a sokaság a folyosón állva, s várta, hogy mikor kezdődik, és még inkább, hogy mikor lesz vége a megemlékezésnek. Elég hamar vége lett.
Bejelentéssel kezdődött az ünnepség: Először diákkórusunk népdalegyveleget fog előadni.
Első számunk egy kisalföldi népdal.
S mi elkezdtük teli torokból:
Szélről legeljetek,
fának ne menjetek
mert ha fának nekimentek
fejeteket beveritek
szili kút, szali kút,
szentandrási, sobri kút.        
A levert 56-os forradalom utáni években mindenki értette a figyelmeztetést: Fának ne menjetek, mert ... a fejeteket beveritek. Hogyne értette volna… Ez a népdal kb. azt mondja el, mint a másik évszázados bölcsesség: „Széllel szemben pedig ne pessents!”
No, az első népdal egyben az utolsó is volt, mert kitört a röhögés. Hangos röhögés, mely nem akart abbamaradni.
Az ünnepséget természetesen nem lehetett folytatni, nem is erőltette senki.