Mickey webnaplója

Ma egy érdekes email érkezett egy könyves cégtől, amely nagyobb telephelyre költözik. A feladattal megbízott alkalmazott logisztikusnak mondja magát. És ötleteket kér.
Van egy közmondás: Nekem mondod, apádnak, hogy füle van a szamárnak?
És apánk azt kérdezi, van-e füle a szamárnak. Íme, ezt írtam.
Kedves W. úr!
Először azt gondoltam, logisztikushoz kell fordulnia.
Aztán elolvasva felhívásukat meglepve tapasztaltam, hogy Ön az.
A klasszikus módszer szerint minden feladatelemet figyelembe kell venni. A szaktársai segítsége, tapasztalata ehhez nélkülözhetetlen.
A munka alapos felméréssel indul. Tehát mikből mennyit, mikor hogyan, mennyi idő alatt kell eljuttatni valahonnan valahová.
Időtervet kell összeállítani. Melyik munkafázisnak mekkora a munkaigénye.
Ki kell osztani a szerepeket.
Ki, mikor, hol lesz? Mit fog honnan, hová mozgatni?
A gépek (kamionok) percre pontosan mikor állnak a telepekre, mennyi idő múlva startolnak el onnan. 
Mivel az idő ebben az esetben pénz – és sok pénz –, az idő leszorításával keletkezett haszon egy részének kiosztásával érdekeltté kell tenni a munkásokat.
Értésükre kell adni, hogy itt nincs pardon, nincs késés, nincs kiesés, nincs semmiféle apelláta.
(Azért néhány fregoli emberről nem árt gondoskodni annak, aki levezényeli a munkát.)
Mielőtt élesben menne a dolog, el kell gyakoroltatni, ki, mikor, mit tesz, kinek a szóbeli utasítására (vagy papíron való leírás alapján).
Kell valamiféle folyamatábra, amely az idő múlásának függvényében mutatja a munka menetének a pillanatnyi helyzetét.
A mobilokon való kapcsolattartás nagyon fontos. Ha valahol mégis késedelem támadna, jelezni kell. Azt is, mit tesz a hiba felszámolására a végrehajtó.  
Gondoljon arra, hogy olyan ez, mint az autóversenyek „istállójában” a kerékcsere és üzemanyag-feltöltés.
Az összeszokott gárdának másodpercre pontosan kell együttműködnie ahhoz, hogy megnyerhesse a versenyt a pilóta.
Eszközök. Megszámozott gyűjtőládák, raklapok stb. Azok mozgatása időben, térben, élőmunkában, mozgatóeszközökkel.
Ez csapatmunka, és akkor sikeres, ha mindenki akarja. Olyan ez, mint amikor két ujjal néhány ember egy ülő felnőttet felemel. Együtt sikerül, de csak egyszerre.
(Slogan: Legyen közük hozzá!)
Akkor hát jó munkát.
Gyorgyovich Miklós
üzemgazdász

Az Atya (hogy értelmünket a helyén tartsa),
a Fiú (szívünket állítsa saját hullámhosszára, úgy kövessük őt),
és a Szentlélek nevében, hogy szeretetét kiterjesszük mindenkire, akiket elénk hoz az ÉLET.
***
Ma érkezett a jezsuita hírekben, hogy BG és HJ (idős szerzetesek) egyaránt mise közben lettek rosszul július 4-én. Egyikük Tahiban, a másikuk Bp-en. Mindkettőjüket kórházba szállították, s mindkettőjüket 13-án engedték haza.  
Van ilyen. Próbáltam a meteorológiai jelentésekből kideríteni, hogy mi volt aznap, de az előrejelzések között a visszajelzéseket nem találtam.
Feltehetőleg fülledt helyen kellett hosszasan melegben időzniük. Bár – Magyarországot ismerve – nagy valószínűsége van annak is, hogy aznap is éppen a 290 front egyike vonult át az ország felett.

Ma kilencen ültük körül az asztalt.
Délután ejtőztem.
Most lehuppanva a forgószékemre, kihúztam magam alól egy üresedő gyümölcsleves palackot, és máris a képernyőre szegezem tekintetemet.
három gondolat
– Az Isten és a szülők abban hasonlítanak egymáshoz, hogy munkaidejük (na jó, gondviselésük ideje) soha nem jár le. Rendelkezésre állnak 0-tól 24 óráig.
–  A szülők az Isten és a sofőrök közösek abban, hogy lankadatlan figyelemmel kell szolgálniuk. Egy pillanatnyi kihagyás végzetes lehet.
– A fa teste a fa halála után új életet kezd. Gyönyörű rajzolatú bútorok készülnek belőle, tűz melegéhez szolgáltatja az alapanyagot, szerszám készül anyagából és ki tudja még mi módon él tovább. Pl. szénné módosul.
És az ember?
Mi lesz halála után.
Alighanem jó kérdés.

A MEK a Magyar Elektronikus Könyvtár.
A PPEK a Pázmány Péter (Kat. Egy.) Elektronikus Könyvtára.
Hogy a jezsuiták által írt, vagy róluk szóló könyvekből mi jelent meg a MEK-en, nem tudom. De a PPEK-n hozzáférhető könyvek szép hányada a jezsuiták munkáiból került ki. Utánaszámoltam az ott fellelhető (és letölthető!) könyveknek. Az összesből legalább 44 kötet született a jezsuita Faludi-házban, vagy annak a holdudvarában. Mivel 494 az összes digitalizált mű a PPEK-en, nagyjából 10%-uk jezsuita alkotás.
Van köztük számos olyan is, mely máshogy egyelőre nem is hozzáférhető (pl. Nemeshegyi Péter: Ermi furulyája, pl. a Magyar jezsuiták vallomásai néhány kötete).
Csaknem eldönthetetlen kérdés, hogy jó-e, avagy ellenkezőleg feltenni egy-egy művet a netre. Ha a könyv kereskedelmi haszna meglehetősen nagy, és az elektronikus változat miatt ettől a haszontól elesik a rend, akkor azt gondolom, nem érdemes. De ha arra gondolok, hogy túl a rend reklámozásán „apostolkodó” hatású a könyvek többsége, akkor úgy értékelem, hogy pénzben ki sem fizethető az a haszon, mely az ingyen letölthető könyvek hozadéka lehet. Mivel nem vagyok a rend tagja, nincs kompetenciám annak megítélésére, hogy minden fellelhető jezsuita kiadvány jelenjen-e meg letölthető formában a neten, vagy se. Mindenesetre véleményem van, és az az, hogy érdemes volna rendszerben való felrakásuk. Váljék közkinccsé mindaz a szellemi termék, mely megmutatja, hogy egy-egy kérdés megoldásában mire mentek a jezsuita gondolkodók.
Szerintem nem szabad attól félni, hogy a könyvek iránti kereslet jelentős mértékben visszaesik. Mert
– van, akinek nincs számítógépe,
– van, akinek ugyan van, de nem szeret könyvet olvasni a képernyőről
– végül van, aki fel fog használni munkájában (a forrásra való hivatkozással!) egy-egy bennük található gondolatot, gondolatsort. Az ő munkájukat igencsak elősegíti a könnyű hozzáférés.
Mivel a Távlatok digitalizálása idén befejeződik, megérett az idő arra, hogy a jezsuiták számítógépein még fellelhető könyvek dokumentumait valaki „begyűjtse”, rendszerezze és feltegye a párbeszéd honlapra, annak egyik linkjeként.
Ami a PPEK-tól átvehető, érdemes átvenni, a többit pedig mellérakni. Így készülhet el az új könyvtár, a JEK, a Jezsuita Elektronikus Könyvtár.

Valaki tervezze át távhívósra azokat az eszközöket, melyeket a nyuggerek használják!
Fél órája sétálok a lakásban, hogy feltaláljam a valahol lappangó olvasószemüvegemet. A távhívón ilyen feliratok sorjázzanak:
– Jogosítvány 
– Forgalmi
– Személyi
– Olvasószemüveg
– Bifokális
– Bérlet
– Vekker
– Karóra
– Kulcscsomó
– Szandálom
stb., stb.
A megfelelő gomb megnyomásával a keresett holmi visszajelez és kész. (Süketek számára villog, vaksiknak pedig csipog.)
Nos, az étkező átadóablakában megtaláltam a szemüveget. Most már jól látom a billentyűzetet, és sietek megjegyezni, hogy a bifokálist a ventilátor fölötti polcra tettem.
Mai szabadalmaztatásra váró ötletem rögzítése után tehát rátérek arra, amiért kinyitottam a PC-t.
Talán tegnap írtam arról, hogy az égieket azzal a bizalommal kellene megközelíteni, mint olyan ismerősünket, akivel való telefonálásunk közben érzelmeink, minden idegszálunk jelen van, ott van, részt vesz a kommunikációban. Hajnalban arra ébredtem, hogy kezdem átalakítani legnépszerűbb imaformáinkat. A miatyánkkal kezdem, mert ahhoz kevéssé nyúltam hozzá.
Mennyei Atyánk!
Áldja a Nevedet minden élő,
jöjjön el az országod,
engedelmeskedjen akaratodnak az ég és a föld.
Ma is add meg mindennapi betevőnket.
S bocsáss meg, mert már mi is megbocsátottunk másoknak.
És ne vígy minket csínbe, hanem
szabadíts meg a gonoszoktól.
Kérünk...
A másikat, az üdvözlégyet így próbáltam honosítani a magam számára:  
Drága jó,
bűntelen Mária!
Veled van az Úr.
Te vagy a földkerekség legáldottabb asszonya!
Áldott a te szent Fiad, Jézus!
Mária: Szűzanya, Istenanya!
Járj közben értünk, bűnösökért örök jelenedben.
Ugye megteszed?

Biztosan találkoztatok már ti is azzal a számítógépes programmal, amelynek a lényege: egy arcból áttűnéseken keresztül egy másik arc vonásai rajzolódnak ki. Teszem azt, meg van adva az én fizimiskám, a végállomás meg Ferenc Józsefé. Sok trükkös vicces felvétel készülhet így. Ezen a nyomon elindulva arra a felismerésre jöttem rá, hogy az ikonok Krisztus-ábrázolásai és a művészek-festette Krisztus-arcokból a gép képes volna megfelelő program kialakításával egy – az összes képek statisztikai átlaga alapján kialakított – Krisztus-arcot megrajzolni, mely mindegyiket tartalmazza, mindegyikre valamennyire hasonlít, és amíg újabb alkotások nem gazdagítják a repertoárt, csak ez az egy arc létezik amazok összegzéseképpen.
Ugyanígy elgondolom, hogy a madonna-ábrázolások és a különféle jelenésekhez kötődő Mária-képek alapján szintén létre lehetne hozni egy olyan arcot, mely mindegyikből merít, ezért aztán miközben egyik sem, igazán mindegyik. A látnokok volnának a megmondhatói: vajon az általuk észlelt jelenés asszonyához az így előállított kép jobban hasonlít-e, mint a korábbi ábrázolatok.
Mert valahogyan el kell képzelni azt, akit imában szólítunk meg. Miért gondolkodom ezen? Mert tegnap egy régi kedves ismerős, egy idős ember, akivel más elég sokszor találkoztam a szerkesztőségben, felhívott telefonon, és elég hosszasan beszélgettünk. Én csak a hangját hallottam, de megjelent előttem az idős értelmiségi arca. Érzelmeit is tolmácsolták szavai, és enyéimet is az én szavaim. És ezek pozitív érzelmek voltak. Nos, amikor kapcsolatot keresek az égiekkel, hasonló érzelmi töltettel kellene megszólítani őket, mint amivel megszólítottuk egymást öreg barátommal.
Ehhez segítségül szolgálhatna egy hiteles Krisztus arc, egy hiteles Mária-arc, akihez beszélünk.  
Érdemes megpróbálni olyan érzelmekkel elmondani a miatyánkot, az üdvözlégyet, mintha valamelyik barátodnak, ismerősödnek telefonálnék, aki pozitív húrokat pendít meg bennem.

Az első gyerekkorról bőven írt Karinthy. A bukott férfi (Neugebauer) visszamegy az iskolába nyáron, mert beszélni akar Frőlichhel, amiért is az megbuktatta. Előzetesen lefolytatja magában a megbeszélés témáját. Mindent pontosan eltervez, a szófordulatokat is beleértve. Pl.: „Beszéljük meg ezt a dolgot, mint férfi a férfival.” Aztán…
Jön a szembesülés, mert a folyosón csakugyan megjelenik Frőlich.
– Nááá, maga az a fiatalember, akit megbuktattam?
– Igenis, tanár úr.     
– Na, csak készüljön a pótvizságra.
– Igenis, tanár úr.
(Frőlich el.)
A második gyerekkor hasonló.
Eltervezem, hogy beszámolok az orvosnőnek arról, hogy egyik éjszakám heves szívdobogással telt el, csak hajnalban tudtam elszenderedni. És még szerencse, hogy élve ébredtem. Eltervezem, hogy megkérdezem a véleményét róla, hogy a marék gyógyszerem mellett van-e lehetősége és értelme annak, hogy Béres-antifront-cseppeket vegyek be, mert láthatólag megdolgoz a front vénségemre.
A rendelőben várok soromra. Egy pasas markában 15 recepttel jön kifelé, elbúcsúzik, majd visszajön reklamálni, merthogy valamit nem írt fel neki a doki. Elmagyarázzák neki, hogy mi a helyzet. Pasi el, majd megint visszatér. Még mindig úgy véli, valamivel tartozik neki az orvosica. Amikor nyílik az ajtó, megint besurran, és elég gyorsan végez(nek vele). Lassan sorra kerülök.
Az orvosnő megelőz kérdéseivel:
– Na, hogy van Gyorgyovich úr, méri a vérnyomását?
Én töredelmesen bevallom, hogy nem, mert akkor se mernék többféle gyógyszert beszedni, ha magasat mérnék. Hozzáteszem, hogy persze megint megígérem, hogy szorgalmasan fogom mérni. Ő persze azonnal megteszi. (Várakozás közben fülcimpámat többször megérintem. Langyos. Ez kb. 150-es tenzióra utal.) A doktornő 145-öt mér, és meg van elégedve vele. Ez még elmegy. Majd azonnal megkérdezi:
– Mikor volt kardiológusnál.
– Márciusban a kórházban.
– Minden évben menni kell, megnézetni, nem változott-e a helyzet. És mondja csak, vért mikor vettek magától.
– Két hete.
– Rendben van. Nos, hogy van a kedves felesége?
Mondom neki, hogy hogy van. Viszont kérdem:
– Felírná-e a fiamnak is a szokásos pirulákat?
– Persze, nagyon szívesen. Gyorgyovich úr, mondja, dolgozik még?
– Igen, de távmunkában.
– Hát az kitűnő. Fele strapa, fele stressz. Gratulálok – mondja.
Még megemlítem neki, hogy az iménti pasas, remélem, nem tesz több látogatást recept ügyében.
– Feltehetőleg nem – válaszolja –, nem volt igaza egyik esetben sem, csak vagy nem tud olvasni, vagy pedig ismételten felületesen nézte meg a vényeket.
Én örömmel veszem tudomásul, hogy nincs kórosan magas tenzióm, és örömmel veszem át a salátahalmazt, a vényeket, melyek negyedévre ellátnak munícióval.
Csak az utcán jut eszembe, hogy szokása ellenére nem hallgatta meg a szívemet, és én se hívtam fel rá a figyelmét, és nem kérdeztem meg a Béres-cseppekről sem a véleményét.
Igaz, hogy a patikus is képes tájékoztatni, másfelől pedig pillanatnyilag jól érzem magamat.
Augusztus 8-án újra ellenőrzés a kórházban, hogy elég híg-e már a vérem, szept. 24-én pedig a háziorvost is fel kell keresnem, mert az orvosira szükségem van a jogosítványom érvényességéhez.
***
Megérkeztek Zsuzsáék.
Gosti nagyapja és nagyanyja között kívánt aludni. Nagy kitüntetés ez mindkettőnknek, mert hatalmas bizalom megnyilvánulása.
Kora reggel dolgozni mentünk.
Nem volt szívem felkelteni a fiút, hogy meg ne ijedjen, ha ágyunkat üresen találja.

Az 1880-as évek kísérlete mesterséges nyelv létrehozására. Éppúgy nem lett tartós, mint az ido, újlatin és még sorolhatnám. Móra Volapük c. írása elején hivatkozik Mikszáthra és Jókaira, sőt egy Poggio nevű íróra is, akik már megírták a tanulságos történetet, ami arról szól, hogy két ember kézjelekkel érintkezik egymással, és tökéletesen félreérti egymást.
Valahogy úgy, mint a Kodály által megzenésített Jó napot, sógor. Idézem a szövegét:
– Jó napot, sógor.
– A csónakot fódom.
– Hát az öreg mit csinál?
– Kilukadt a feneke.
Ide írom, kivonatosan, hogy mit kezdett Móra a témával:
„Egy német filozófus, aki a tudományokba kopaszodott bele, rájött arra az igazságra, hogy a világon minden baj azért van, mert a babiloni torony összedőlt... A német azt találta ki, hogy legjobb volna, ha az emberek nem a szájukkal beszélnének, hanem a kezükkel, mert azt nyelvtudomány nélkül is meg lehet érteni. El is jött a tudományát kipróbálni Magyarországra, s nagyon nekiörült, mikor meghallotta, hogy itt is található egy nagyeszű ember, aki már évek óta az ő metódusa szerint diskurál embertársaival: nem a szájával, hanem a kezével.
Ez a nagyeszű ember egy félszemű csizmadia volt Apátfalván … A német a kalauzával beállított az apátfalvi csizmadiaműhelybe, és a két rokonlélek között megindult a társalgás. A filozófus fölemelte az öklét, és kinyújtotta a mutatóujját. A varga válaszul fölnyújtotta a mutatóujját, meg a középső ujját. Következett a filozófus részéről három ujj fölmutatása, mire a varga azzal válaszolt, hogy ökölbe szorította a jobb kezét. A német erre megemelte a kalapját, és olyan nagy volt az öröme, hogy amint kiért az utcára, derékon kapta a kalauzt, és elkezdett vele languszt táncolni a kocsiúton.
– No, uram, sikerült? – kérdezte szuszogva a kalauz.
– Hogyne … Én azt mondtam neki, hogy első személy az Atya. Ő két ujjal azt felelte, hogy a Fiú a második. Igen, de csak a Szentlélekkel teljes a Szentháromság – mutattam neki három ujjal. Jó, jó fogta ő össze egy ökölbe az ujjait, de azért csak egy Isten az, ha három személy is.
A kalauz hümmögött egy darabig, aztán kétségét kivetni visszafordult a vargához.
– No, mester, megértették egymást a némettel?
– Remélem, hogy megértett az akasztófáravaló! Mégiscsak orcátlanság kell hozzá, hogy valaki a saját házában így összevissza sértegesse az embert! Mert kérem, bejön, és mutatja, nekem az ujjával, hogy nekem csak egy szemem van. Ejnye, a teremtésit annak a bőrbajuszú apádnak, mutatom én arra neki, többet ér nekem az egy szemem, mint neked a kettő! Hát erre ő azt feleli nekem a három ujjával, hogy bizony nekünk csak három szemünk van kettőnknek! De már ez engem is kihozott a sodromból, tudja, oszt ráfogtam az öklöm, hogy most már menjen az úr, míg szépen van, mert úgy vágom vakszemen, hogy hazaesik. Erre aztán el is kotródott esze nélkül az ebszülte.”
* * *
De ha már így belejöttem, megpróbálom idesuvasztani, hogy mire ment A. de Mello ezzel a vándoranekdotával:
„Sok-sok évvel ezelőtt, a középkorban, a pápát a tanácsadói arra sürgették, hogy tiltsa ki Rómából a zsidókat. Még sincs rendjén, mondták, hogy ezek az emberek háborítatlanul éljenek a katolicizmus központjában. El is készítettek és benyújtottak egy törvénytervezetet a zsidók legnagyobb rémületére, mert tudták, hogy bárhová is mennének, csak még rosszabbra számíthatnának. Ezért aztán igyekeztek a pápát rávenni arra, hogy változtassa meg a rendeletet. A jóindulatú pápa sportszerű ajánlatot tett: állítsanak ki a zsidók valakit, aki pantomimban vitatkozna vele. A zsidók Rómában maradhatnak, ha az ő szószólójuk nyer. A zsidók belegyeztek, és egy iskolamestert jelöltek képviselőjüknek.
Megkezdődött a vita. Először a pápa ünnepélyesen felemelte az ujját, és végighúzta az ég és a horizont között. Erre az iskolamester nyomatékkal a földre mutatott. Úgy látszott, a pápa egy pillanatra meghökkent. Még ünnepélyesebben felemelte egyik ujját, és szilárdan a gondnok arca elé tartotta. Erre a gondnok három ujját emelte fel, amire a pápa még jobban meglepődöttnek tűnt. Kis töprengés után benyúlt a ruhájába, és előhúzott egy almát, mire az iskolamester egy papírzacskóból elővett egy darab lapos maceszt. Ekkor a pápa hangos szóval kijelentette:  »A zsidók képviselője megnyerte a vitát. A kiutasító rendeletet ezennel visszavonom.«
A csodálkozó kérdésekre a pápa így értelmezte a történteket: – Ez az ember nagyszerű teológus, és a vita mestere. Azzal kezdtem, hogy végighúztam az ujjamat az ég és a horizont között, jelezvén, hogy az egész világmindenség Istené. De ő ujjával lefelé mutatott, hogy emlékeztessen engem a pokolra, ahol az ördög uralkodik. Erre egy ujjam felemelésével figyelmeztettem arra, hogy egy az Isten. Képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor ő három ujjával jelezte, hogy ez az egy Isten háromszemélyű, amivel bizonyította jártasságát a mi tanításunkban a Szentháromságról. Látván, hogy lehetetlen legyőznöm ezt a teológiai zsenit, végül is más területre tereltem a vitát. Elővettem egy almát, jelezvén, hogy egy új ostoba elmélet szerint a föld gömbölyű. Mire ő azonnal elővett egy lapos kovásztalan kenyeret, hogy ellenvesse, a Biblia szerint a föld lapos. Nem volt mit tenni, el kellett ismernem, hogy ő győzött.
Az iskolamester egész mást olvasott ki a gesztusokból: – Csupa sületlenség volt az egész. Először is a pápa a kezével úgy csinált, mintha azt mondaná a zsidóknak, hogy kifelé Rómából! Mire én lefelé mutattam, tisztán értésére adva, hogy mi nem mozdulunk. Erre ő egy ujjával figyelmeztetett, hogy ne szemtelenkedjem vele. Én három ujjammal mutattam neki, hogy ő háromszor olyan szemtelen volt velünk, amikor önkényesen kiparancsolt bennünket Rómából. A következő dolog, amit láttam, az volt, hogy elővette az ebédjét. Hát én is elővettem a magamét.”
(Balázs Géza rövidített változata. A teljes A. de Mello Szárnyalás c. művében 55–58. o.)

Tegnapról mára virradóra alig aludtam valamicskét. Úgy dobolt-kalapált a szívem, majd kiugrott a helyéről. Egy szóval nem hagyott aludni, s ez – elhihetitek – nyugtalanított. Kiesett a ritmusom, szinusz helyett koszinusz görbét mutatna az EKG?
Éjjel már képzeletben állítottam össze a csomagot arra az esetre, ha kórházba kényszerülnék. Fogkefe, fésű borotva, szappan, törölköző, eü-kártya, gyógyszereim, előző zárójelentésem, pizsama, alsóneműk, személyi ig., telefonszámok, telefonáláshoz aprópénz, mindenféle célokra papírok gurigában, füzetben, toll, papír zsebkendő, szalvéta, evőeszközök, tányér és bögre. Kihagytam valamit?
Hajnalig forgolódtam, s vártam, hogy fejbe verjen valamiféle alvás, eszméletvesztés.
Közben volt időm elgondolni, hogy vajon mi okozhatta a szapora szívverést.
– a rengeteg tökmag, melyekkel elszórakoztam órákig
– a nyelet Unicum, melyet szinte mindennap bekapok bármikor
– a nyelet Jägermeister, amelyet csak kivételes alkalmakkor kapok be
– a kettő esszenciáinak kölcsönhatása a sokféle gyógyszer vegyszereivel
– a korábbról maradt leves elpusztítása
– a beleaprított piszokerős paprikás felvágott
– a külön megevett  plusz felvágott ugyanebből a fajtából
– a korábbról maradt rizses csirkemell elfogyasztása
– az esti gyógyszerek bevételének elmulasztása (nem mulasztottam el)
– az a vastag felhő, melyből egy centit sem láttunk a sötétben
– mindezek együtt?
Nem jöttem rá.
Ám reggel kötelességszerűen bekaptam az előírt újabb pirulákat, és megkönnyebbültem – tőlük-e vagy a legkisebb helyiségünkben?
Nem tudom.
Mindenesetre reggel azt mondtam Tücsinek: Most úgy érzem magam, mint a fogorvoshoz készülő fogfájós.
Mintha szűnőben volnának a tünetek.
El ne kiabáljam, mintha … tényeg.
Valaki meg tudná mondani, hogy meddig?
Mindenesetre holnapután rendel szabiról visszaérkező orvosunk. Lejelentkezem nála.
De hogy valami jót is írjak: Pár napja a feketeözvegy névre hallgató játékban 91-re szorítottam le a kirakás lépéseit. Kb. két éve tartotta magát az egyszer elért 92 lépés.
:-)))