Mickey webnaplója

Múltkorában arról értekeztem, hogy nyelvi gettójából olykor kitör a magyar, és néhány arra érdemes művet világnyelvekre fordítanak. Ma azt mondom, hogy szégyenletesen keveset.
Móra Ferencet olvasom. Mély emberséggel, sok finom humorral átszőtt karcolatairól, novelláiról Oscar Wilde  A boldog herceg-e villan be, és úgy véltem, hogy Móra írásai jobbak amannál!!! És igen sok jó színvonalú írása van. Egyik szebb, emberibb, mint a másik.
A Toldiban van egy kiszólás, mely valamennyire ide illik: Az eredeti így szól: „Szép öcsém, be nagy kár, Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”
Mórára igazítva:
Be nagy kár, hogy magyarnak születtél s az is maradtál.
Persze csak féligazság ez, mert ha nem magyarnak születik, akkor nem áll rendelkezésére ez a kincsesbánya, ez a rendkívül hajlékony nyelv, mely nélkül nem ezek a művek születtek volna meg (ezenkívül igyekszem sietve hozzátenni: nem kívánom senkinek – visszamenőleg Mórának se –, hogy nemzetiséget változtasson a siker érdekében).
Mégis elgondolkoztat ez a hátrány, mely nyelvi elszigeteltségünk következménye, folyománya.
Jöhet-e valami jó Galileából? – fitymálkoztak a főtanács tagjai.
Jöhet-e valami jó a rebellis Magyarországról? – legyinthetnek Nyugat (kultúr)politikacsinálói, akik súgásra úgy vélik, hogy itt a világon semmiféle szellem föl nem lelhető, érték nem születik, csak dudva és muhar, meg égig érő giz-gazok.    
Sajnálom. Valójában nem is tudom, kiket sajnálok jobban, a meg nem értett magyar irodalmárokat, vagy a nagyvilágot, mely egy kukkot sem értvén, nem is gazdagodhat a magyar irodalom olvasásával.
Vannak ugyan üdítő kivételek. Volt szerencsém találkozni pl. egy norvég illetőségű úriemberrel, aki Madách műve, Az ember tragédiája kedvéért megtanult magyarul olyannyira, hogy norvégra fordította, s nemcsak azt, hanem – többek között – Vörösmarty Szózatát is.     
Bárcsak többen volnának az efféle műfordítói vénával megáldott idegenek. Sokban gazdagíthatnák a világot magyar szellemi alkotások felvonultatásával.

Nem akarok senkit sem hosszasan untatni a saját szerkesztőségünk megtett útjával. Mégis két – szerintem – nagyon jelentős könyvre hívom fel a figyelmet. Mindkét kötet egy-egy világnyelven tudósít a magyar katolicizmus létéről, esendőségeiről és hősiességéről, amikor az élet azt kívánta egyes jel értékű emberektől.
Nyugaton fogalmuk sincs róla, hogy mi zajlott itt az ötvenes évektől, és mi az egész keleti blokkban. Nyugaton sikk volt kommunistának lenni. Ilyen volt Sartre, vagy pl. Koestler. Utóbbi dicshimnuszt írt a Szovjetunióról ott tett látogatása alapján. Valamiért nem tűnt fel neki az éhen haltak tömege, akikbe jártában-keltében óhatatlanul belebotlott.
A népdallal szólva éppen ideje annak, hogy „hadd tudja meg a világ…”, hadd ismerje meg a világ, hogy vannak ebben az országban értékek, világos látású emberek, akiknek közös sorsa a hosszas szenvedés volt.
A világnyelveken megírt könyvek értelme az, hogy tudassa a jobb sorsban élő népekkel, hogy van egy ország, Magyarország, melynek nem Bukarest a fővárosa, és nemcsak puszta és gulyás, nemcsak Puskás és Hidegkúti a tagjai, hanem mindazok is, akik 40 évig politikai nyomás alatt éltek és dolgoztak térségünkben.
Azzal kezdem, ami még nem készült el, de halad a befejezése felé: Az Üldözött magyar jezsuiták vallomásai, visszaemlékezései egy magyarul tanuló belga jezsuita jóvoltából fog francia nyelven fog tudósítani arról, hogy a szétszóratás éveit hogyan élték meg a szerzetesek, a börtönéveket hogyan vészelték át, hogyan épült bele emberségükbe az elszenvedett megannyi megaláztatás, mekkora munkát végeztek ennek ellenére vagy éppen ezért, hiszen világi foglalkozásra kényszerítve eljutottak a társadalom legmélyebb rétegeiig.
A könyv fordítása jól halad. Több fejezete már elkészült.
A másik a Prohászka Ottokár életéről és művéről szóló angol nyelvű kötet már készen van. Prohászka megítélésében két tábor feszül egymásnak, s ezek a táborok nem tudnak – vagy nem akarnak – egymáshoz közelíteni az időszakos próbálkozások ellenére sem. Azért fontos az angol nyelvű életrajz és életmű-kötet, hogy kinyilvánítsa: Volt a XX. században egy nagyformátumú klerikus, aki nem volt tökéletes, de törekedett rá, hogy az legyen, aki egész emberségével igenelte az életet, az ÉLET-et, és elemelkedve saját korától megsejtette a jövőt, szociális érzékenységével, éleslátásával, mint az elemzők hangoztatják, ötven évvel megelőzte a II. vatikáni zsinatot.

Hajnalban megváltozott az időjárás. Egy szelíd és kitartó hidegfront átfújta, átszellőztette a befülledt országot.
Ma délelőtt befejeztem idei legnagyobb vállalkozásomat. Arról van szó, hogy a Távlatok társszerkesztőjeként – mivel befejeződik idén a lap nyomtatott változatban való megjelenése – megérlelődött bennem a gondolat: digitalizáljuk a folyóirat megjelentetett 88 számát.
A Távlatok utóbbi kétharmadával nem sok gond akadt, mert archiválása folyamatosan megtörtént, de az előzmények mentése hiányos volt, illetve egyáltalán nem létezett. Az Amerikában élő Felsővályi úr felajánlotta, hogy beszkenneli társaságával az első 25 lapszámot. Igen hamar végeztek, feltehetően digitális fényképezőgéppel vitték gépbe az anyagot. Mivel ebben az állapotban érkezett a szerkesztőségbe a virtuális anyag, sóhajtottam egy nagyot és nekiugrottam az első idők lapszámai feldolgozásának. Elkészítettem az első számot, melyhez 4 munkafázisra volt szükség.
1. Ki kellett alakítani a sorok folyamatosságát, mert valamiért általános hibaként jelentkezett a sortörési probléma minden szkennelt számon.
2. A legsűrűbben előforduló hibák cseréje következett, majd
3. a helyesírás-ellenőrző program végigfuttatása az anyagokon. Ezt követően
4. a szövegtest végigolvasása az értelemzavaró hibák kijavítására.
A többivel nem foglalkozom (lábjegyzetek, idegen nyelvek sajátos betűi stb.), mivel munkamegosztásban dolgozunk, én a szöveggondozást vállaltam magamra.
Nos az első nekirugaszkodás azt mutatta, hogy félállásom évi összes idejének 80%-át emésztené fel a munka. Sorsom úgy hozta, hogy távmunkás lettem. Itthoni magányomban veselkedtem neki a kásahegynek. Napról napra, lapról lapra haladva ma tettem pontot a nóta végére. Elkészült a magamra vállalt 25 szám előkészítése. Az email-technika jóvoltából valamennyi lapszámot továbbítottam a tördelő kolleginánkhoz. Az utolsó adagot ma küldtem át további feldolgozásra.
Miért van ennek a szememben ekkora jelentősége?
Egy történettel válaszolok a magam feltette kérdésre.
Személyesen ismertem Hetényi Varga Károlyt. (Isten nyugosztalja!) Nos, egy alkalommal elmondta, hogy a több kötetes munkáját (Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában) feleségével ketten készítették el. Amikor német katolikus körök megtudták, hogy amit ő kikutat, azt felesége gépeli be magnókazettákról és diktálásra, elámultak rajta, mert mint kijelentették: egy ekkora volumenű munkát náluk egy sok résztvevős munkacsoport készítette volna el, s alig akarták elhinni, hogy a kutatást, az anyag feldolgozását és a publikálást csupán két magyar végzi.
Márpedig ez volt a helyzet.
Mintegy két éve tudjuk, hogy a francia Études c. jezsuita havi lap teljes volumenének a digitalizálását a francia állam nagy összegekkel megtámogatta, s így teljes vertikumában hozzáférhetővé válik a kutatók és egyéb érdeklődők számára. Nos ez tette a bogarat a fülembe. A mi lapunk nem olyan régi, mint az Études. Arra sem számíthatunk, hogy az állam megtámogatja digitalizálási törekvésünket, ám a kutatók, maguk a cikkírók és az érdeklődők számára lehetséges a mi lapunkat is átmenteni a jövőnek. És ha lehetséges, akkor meg is lesz! Nos ezért érzem olyan fontosnak a mai napot, amikor is elmondhatom, hogy az alapanyag együtt áll. Most már csak technikai munkálkodásokra van szükség ahhoz, hogy a világhálóra kerüljön (és DVD-re akár) az összes anyag.
Miért gondolom ezt olyan fontosnak? Elsősorban azért, mert egyfajta speciális korrajzot rögzít. Nevezetesen azt, hogy a Távlatok megmutatja, hogy a Magyarországon élő, valamint a rendszerváltáskor ide visszatérő jezsuiták hogyan látták a világot, a valóságot, saját helyzetüket és a társadalom állapotát? S hogyan azok, akik világiként a lapban publikáltak.                        
Azt hiszem, nem tévedek, ha kijelentem, lapunk hasznos forrása lehet a tudományos kutatásoknak, és hasznos olvasnivalót kínál mindenkinek, akit a későbbiekben érdekel: miként éltek, hogyan vélekedtek a világról az ezredforduló tájékán a szerzetesek és a velük együttműködő értelmiségiek.
Kicsit úgy érzem magam, mint H. V. Károly. Amin másutt egy erre szakosodott nagy apparátus munkálkodik Nyugaton az anyagiak bőséges biztosításával, (pl. Études) azt nálunk néhány ember összeműködése, kitartó erőfeszítése megoldja.
Azt hiszem, itt és most ez történt, ez ismétlődött meg.

1. Az élelmiszer-áruház hűtőkamrájában
2. Az élelmiszer-áruház hűtőpultjánál
3. Az élelmiszer-áruház tejtermékeinél
4. Az élelmiszer-áruház légkondija közelében
5. Az élelmiszer-áruházban bárhol
6. A kasszánál.
7. Az élelmiszer-áruház zsilipjénél
8. Az élelmiszer-áruház előtt, de még árnyékban
9. Az élelmiszer-áruház előtti parkolóban.
10.  A parkoló kocsiban.
11. Parkoló kocsid mellett elhúzó légkondis kocsi plusz melegétől is pörkölődve.

1. Az élelmiszer-áruház hűtőkamrájában
2. Az élelmiszer-áruház hűtőpultjánál
3. Az élelmiszer-áruház tejtermékeinél
4. Az élelmiszer-áruház légkondija közelében
5. Az élelmiszer-áruházban bárhol
6. A kasszánál.
7. Az élelmiszer-áruház zsilipjében
8. Az élelmiszer-áruház előtt, de még árnyékban
9. Az élelmiszer-áruház előtti parkolóban a napon.
10.  A parkoló kocsiban.
11. Parkoló kocsid mellett elhúzó légkondis kocsi plusz melegétől is pörkölődve.

Valami habkönnyűre akadtam ebben a kutyamelegben. (canicula)
Mint egyszer leírtam volt, egy novícius bement a szerezetesrend könyvtárába, és önkiszolgálta magát. Kiválasztott és leemelt egy kötetet, és egy cédulácskát dugott a helyére, melyre ezt írta: „Elvittem a Faust.”
Ma - mondom - bódult melegben korrigálom a Pafi augusztusi számát. Megakadt a szemem az egyik pályázat szövegén, mely méltán párja lehetne a fenti poénnak:
A pályázat témája: „Horgásztam a Balaton.”
Ez király!!!
Mica kommentjét beemelem:
Gergőcske tegnapi poénja Elviránál (aki a Frangepán utcában lakik).
- Hol nyaraltál idén nyáron?
- ???
- Hát a Frangepán!

A Távlatok folyóirat digitalizálása során akadtam egy fontos mondatra Bella Lászlóné 1995-ben írt cikkében: „Amint orvos biológus területen megalakultak a bioetikai társaságok, a technika más területein is szükséges lenne »technoetikai« kérdésekkel foglalkozni, minden szakterület etikai kódexét kidolgozni.”
Lássuk csak! Már van egy területnek az etikáját taglaló intézmény. Terjesszük ki a közjó minden területére. Legalább annyiféle etikai társaságnak kellene működnie és legalább olyan hatékonyan, ahányféle kamara működik az országban. Próbálom csokorba szedni őket:
van

– kereskedelmi kamara – legyen hát kereskedelemetikai társaság is
– közjegyzői kamara – legyen hát közjegyző-etikai társaság is
– orvosi kamara – legyen hát orvosetikai társaság is
– ügyvédi kamara – legyen hát ügyvédetikai társaság is
– nemzetközi kereskedelmi kamara – legyen hát nk.-i keresk.-etikai társaság is
– Építész kamara – legyen hát építészetikai társaság is
– kézműves kamara – legyen hát kézművesek etikai társaság is
– szabadalmi ügyvivői kamara – legyen hát sz.-i ügyvivők etikai társasága is
– gyógyszerész kamara – legyen hát gyógyszerészetikai társaság is
– mérnöki kamara – legyen hát mérnöketikai társaság is
– agrár kamara – legyen hát agráretikai társaság is
– igazságügyi szakértői kamara – legyen hát igazságügyi szakértők etikai társasága is.
Nos, ennyi kamarát sikerült összehoznom. Lehet, hogy több is van.
De ha nem volna, még akkor is ki kellene dolgozni az átfogó szakmai etikai kódexeket, létre kellene hozni a társadalom egészére jelentős befolyással bíró minden kulcsfontosságú terület etikai társaságát és kötelező érvénnyel meghatározni azt a minimális etikai követelményrendszert, mely az adott szakterületen tevékenykedő valamennyi szakember számára kötelező érvényű.
Ez nyilván huzamos időt venne igénybe, de szükségessége könnyen belátható.
Erkölcs nélkül nincs semmi.
Erkölcs nélkül zabolátlan garázdálkodás uralja el a közéletet,
erkölcs nélkül káosz lesz úrrá a társadalmakon,
erkölcs nélkül vesztébe rohan a teremtett világ.
Kötelezővé pedig azért tenném, mert jól láthatjuk, hogy mit ér pl. a bankokkal való közelmúltbeli egyezkedés, mely nem kötelezte őket semmire.  
Avagy a tőzsdének nem kell etikusan viselkednie?
A honvédelemnek, a pénzvilágnak, az olajkitermelőknek, a nemesfémet birtoklóknak, a pénzmágnásoknak, a kaszinóknak, a karhatalomnak … – és sorolhatnám még egy oldalon keresztül – nem kell etikusan viselkednie?
A kérdés költői.
Amennyire működésük során eltérnek az általános emberi tisztesség szabályaitól, olyan mértékben nő a káosz, terjed az általános bizalmatlanság, a cinizmus és a kiszámíthatatlanság az egyes országokat, mi több egész földrészeket létükben veszélyeztetve.
Ne snóblizzuk el a Földet!

Csönd.
Nem csoda, hajnali fél három van.
– Mindenki alszik, ha ugyan formabontásképpen fel nem bőg mégis egy magáról megfeledkezett motoros, aki sebességrekordra törekszik és párhuzamosan egy lakótelep ébresztésére.
– Mert ugyan a telep déli csücskén vasút közlekedik, de annak zaja kiszámítható és visszatérő. Azzal a boldogsággal tölti el a pihenőt, hogy még alhat, miközben másvalakik már ébren vannak, munkájukat végzik.
– A madárcsicsergés pitymallatkor indul. Valamikor jegyeztem a sorrendet. Néhány éjjeli szárnyas után először tán a rigók csicseregnek-énekelnek, majd a galambok búgnak, utóbb a verebek fetyferékelnek, sőt ficsognak is. Közben-közben szarkák cserregése hallatszik, és varjúkárogás is, ha vannak.  
Nem állítom, hogy nagy csönd honol a természetben, hát még a civilizált világban. Mert minden zajt kelt. A teljesség igénye nélkül sorolom őket.
– A digitális falióra ugyanúgy kattog, mint mechanikus őse, noha nem kellene zajt keltenie, hiszen elektronikus vezérlésű. Alig van benne valamiféle alkatrész.
– Ha szél fúj, bekapcsolnak a kocsik riasztói ijesztő, csillapítatlan és idegesítő zajt keltve.
De ha nem kapcsol be a riasztó, akkor a gazdája üdvözli távkapcsolóval kocsiját, mire az pittyegéssel akceptálja.
– Ajtózásárkor ugyanúgy „csönget egy kicsit”.
– De ha már az autókról szólok, nem hagyhatom ki a tolatásjelző hangicsálását sem. Ez új találmány. Mióta nem pöfögnek fülrepesztő hangon a Trabantok, az autóipar más módokat eszelt ki arra nézve, hogy nehogy már csend legyen egy pillanatig is.
– Pl. hatalmas hangfalakat szerelnek a kocsikba mélynyomóval és döngetik a techno tuc-tuc zörgését. Nem vitatom a komfortját. Most a tulaj gépekre bízza, amit korábban nem tehetett, amikor is muszáj volt kinek-kinek biomechanikus úton világgá kiáltani, hogy létezik (Amikor én legény voltam, a kapuba kiállottam, egyet-kettőt kurjantottam, máris tudták, hogy én vóóótam.).
– Ha mindezek a „zenék” nem ébresztettek volna fel, erősítés érkezik. Munkához lát a fűnyíróbrigád. A nyerges fűkaszáktól kezdve a szegélynyírókig bevetnek mindent, esetenként még a sövényvágót is. A lakásban ettől kezdve csak ordítva lehet társalogni.
– Még el se vonultak ezek, amikor előtöfög a söprő gép, és hallatlan hangerővel bizonyítja, hogy milyen fontos munkát végez.
– Őt kikerüli a kukásautó, mert nála általában gyorsabb. Hát az sincs zajszűrővel felszerelve.
– Hétvégén városnéző helikopterek köröznek, hatalmas zúgást állandósítva. Fütyülnek a sziesztádra.
– Nem állítom, hogy gyakran, de évenként visszatérően érkeznek a házak felett elhúzó duplaszárnyú sportrepülők. Permetezik, ritkítják a szúnyogokat.
– Sose számoltam meg, hogy napjában hány alkalommal érkeznek a felettünk jobbra húzódó légifolyosón a legkülönfélébb légitársaságok gépei. Még sose kérdezték meg, mennyiért engedjük, hogy összemaszatolják levegőnket, és hogy az általuk keltett hatalmas zajért mit kérünk cserébe. Jobbra érkeznek leszálláshoz, balra pedig húznak el a felszállók.
– Nem kell azért mindjárt megijedni. Igazán csak nyáron töltik meg a húsztonnás földszállítókat a gátakra viendő földdel, agyaggal. Alapos munkát végeznek a munkások. Oda-odavágnak kalapáccsal a vaslemez platónak, hogy teljesen leürüljön a rakodótér.
Délután befejeződik mindenkinek a műszakja, elcsendesedne a vidékünk.
Ámde mégse.
– Elindítják a locsolókat. A locsolófejek a tic-tic-tic-sztrsssss kezdetű nótába fognak, és órákig nem is akarják befejezni.
– Azért csak eljön az este, amikor ki-ki nyugalomban szeretné tudni magát. Télen ez többnyire sikerül, ha senki sem veri éppen a távfűtés vascsöveit kétségbeesésében. De nyáron komplikáltabb a helyzet.
– A nyitott ablakok mögött bömbölnek a tévék. Akármilyen késő van is, akármekkora sötétség honol is, olykor-olykor megtöri a viszonylagos csendet egy-egy SEGÍTSÉG, SEGÍTSÉG!!!-kiáltás. Aztán ember legyen, aki megállapítja, krimit néz-e valamelyik süket szomszéd, vagy éppen a réten támadott meg valakit valaki.
– Ha nincs éppen Sziget-fesztivál, s senkinek a tiszteletére nem lövöldöznek éppen pukkancsokat, rakétákat, akkor viszonylagos nyugalomra számíthatsz. Bár
– noha még csak nyár van – máris rázendítettek a tücskök és gyengítetlenül húzzák a magukét éjfélig, és azon is túl. Újabban kabócák is betársulnak melléjük fűrésztelep zajára emlékeztető munkálkodásukkal.
– Aztán tényleg csak az éji madár repdes, rikácsol, no meg az őrült motoros, aki hajnalok hajnalán saját sebességi rekordját kívánja megjavítani.  
Ilyen hát az a madárcsicsergős környezet, melyre az Ingatlan c. lapban apellál egy hirdető, aki az énekesmadarak munkájától reméli, hogy zöldövezetben fekvő lakása, háza értéken felül talál új gazdára.

Álmomban egy városszéli helyre keveredtem vendégségbe. Elég lepusztult volt a vidék, és elég lepukkant a ház is, ahol vendégül láttak. Egy asszonyka, egy rozoga fickó és egy kisgyerek alkotott családot, és én voltam a vendég.
Történt, hogy mentem volna már elfele tőlük, és siettem volna, nehogy lekéssem az utolsó villamost. Ám nem találtam a drága fényképezőgépemet.
Persze nekik nem volt sürgős az én elmenetelem, alig is figyeltek rám, hogy mit beszélek, mit keresek. Végül nyomatékosan a tudtukra adtam, hogy én innen addig el nem megyek, amíg meg nem keresik a masinámat. Próbáltak vitatkozni, de nem hagytam magamat. Azt mondtam, ettől kezdve meg se szólalok addig, amíg elő nem kerül a gépem. Egy darabig csend volt, majd …
… kinyitottam a szememet, és tekintetem azonnal ráesett a gépre. Ott gubbasztott a számítógép tetején. Csakugyan nem szóltam egy szót se, amíg elő nem került az a nyavalyás gép.
Sőt, még utána se szóltam. A másik oldalamra fordultam, és megkönnyebbülve aludtam tovább.

Általános tapasztalat, hogy napi 10 000 lépést egészséges sétálni mindenkinek. Létezik már lépésszámláló, létezik gyakorlati számítás, miszerint kb. egy óra ütemes séta egyenlő ezzel a lépésadaggal.  Most az újra támadó kánikula idején nem teljesítem a napi kvantumot az utcán, mert sok a jóból – hetvenhét ágra süt a nap. (Tegnap halottam a tévében egy megjegyzést, miszerint amerikai kutatók megfigyelték, hogy idén júniusban a világ minden részén melegebb volt a szokottnál.) Nem tudom még, hogy júliusára mit állapítanak meg, csak sejtem.
Itthon dolgozom, mint írtam már, a redőnyök hűvösében.
Igen, amint elmennek családom tagjai, minden nyílászárót becsukok, minden redőnyt leengedek. Egyedül én szívom a levegőt, mely ki is tart addig, míg a többiek megérkeznek. Ekkor nyitunk, de kellemesebb alaphőmérsékletről indul a lakás elárasztása a forrósággal, mintha nem tenném meg óvintézkedéseimet. Visszatérve a 10 000 lépéshez, tegnap reggel megmértem a templomunkig menetel lépésszámát. Az én lépéseimmel 2080 lépés adódott. Az visszafelé már majdnem a fele a sétamennyiségnek. Ebben a hőségben, mint megfogalmaztam, nem mászkálok a forró utcán, ha nem muszáj.
Viszont semmi akadálya annak, hogy nagy magányomban egyedül rójam mezítláb a közlekedő kőpadlóján a távokat.
Szeretem ezt a hűvös tapintású kőpadlót. Rómára emlékeztet, ahol szinte mindenütt csempe, márvány stb. a padlózat. Ezt csaknem folyamatosan mossák, takarítják, tartják csillogó tisztán. A miénk is szép lett, és kellemesen hűvös érzetet ad.
* * *
Öt perc nosztalgia.
Gőzerővel gyártom digitalizálásra a korábbi Távlatok számokat. Ma érkezetem egy tizenöt évvel ezelőtt készült cikkem átolvasásához. Az egyik legszebb tanúságtétel zanzáját róttam papírra, melyet egy csinos menyecske, egy felnőtt megtérő osztott meg velünk, ámuló hallgatóival. „Ő”-ző alföldi tájszólású előadása ma is a fülemben muzsikál. Most veletek is megosztom, amit mondott. Isten áldja meg érte!
„Közösségépítés az Alföldön
T.-né K. Éva férjes asszony, egy kisgyermek édesanyja. Otthon csak káromkodásképpen hallotta Isten nevét kiejteni. Tizenhét éves, amikor egy fiú megkérdezi tőle, hogy vallásos-e. A kérdés gondviselésszerű volt. Nagyon elgondolkoztatta. Azonnal érdeklődni kezd a helyi könyvtárban, de csupán olyan művekre bukkan, amelyek Isten elutasítását bizonykodják. Egy év telt el, mire megértette, hogy tényleg van Isten. Tovább keres.
Egyszer a templomban áll az oszlop tövében, s mondja a mise szövegét: „Uram, nem vagyok méltó. .." Hirtelen úgy érezte, hogy Fény árad a szívébe. Olyan tapasztalat volt ez, ami mindent a helyére tett benne. Olvassa az evangéliumot. Sokat sír, mert nem érti. Elhatározza: Úgy akar élni, mint Jézus.
Az említett fiú kitartott mellette, később feleségül is vette. Fiuk született. Beköltöztek az m.-i megüresedett plébániára engedéllyel. A kertben termelt uborka árából kezdték a lepusztult épületet helyrehozni. A munkák során különféle iparosokkal kerültek kapcsolatba. Velük Jézusról csak akkor beszéltek, ha kérdezték felőle őket.
A tudásra szomjas asszony egymás után végezte el a teológiát, a hitoktatóképzőt, az OLI tanfolyamát, melyet az egyházközségi tagok számára indított. Végül pedagógiát is tanult. Gyereküket a településen nem vették fel az óvodába, merthogy hittanos. Ők azonban kitartottak a hitoktatás mellett. Példaadásuk nyomán mások is – egyre többen – kezdtek érdeklődni a vallás iránt.
Az érdeklődők számára egynapos kirándulásokat szervezett. Az elvadult társaság napközben előforduló torzsalkodásai, olykor ellenséges érzülete erősen igénybe vették szervezetét. Alkalmanként 4-5 kilót fogyott. E kellemetlenségek ellenére rendszeressé tette ezeket az ismerkedésre alkalmas kirándulásokat.
Kérték arra is, hogy indítson felnőtt hittant. Éva elvállalta, de feltételeket szabott: pontosan kell érkezni, a másik mondandóját nem minősítheti senki, mindenki elmondhatja, amit a témáról gondol, s ha úgy akarja, szabadon eltávozhat a közösségből anélkül, hogy ezért kibeszélnék.
A tízparancsolattal kezdték. A hetedik parancsig viszonylag simán ment minden, de a „ne lopj!" megosztotta a társaságot. Az első csoport szerint, aki nem lop, az hülye. Ezek természetesen távoztak. A második csoport szerint apróbb csalások megengedettek, kicsire nem nézünk. Ezek közül is sokan elmentek, de nem mind. Azok távoztak, akik nem mertek az evangélium szerint élni, és így nem maradt mondanivalójuk a közösség számára.
A néhány emberre apadt mag szerint Jézus gondoskodik rólunk, tehát nem lopunk. Ezek komolyan vették, amit Jézus tanít, elfogadták, hogy Jézus újfajta életmódot kínál azoknak, akik kölcsönösen szeretik egymást. Közösségük kezdett gyümölcsöket teremni. Egyik alkoholistájukért imádkoztak, és az meggyógyult. Akik maradtak, azóta is együtt könyörögnek betegeikért. Mint Éva említi: „most sorra gyógyulgatnak azok, akikért imádkoznak." Hozzáteszi: „a megmaradt néhány tag testvéri szeretetben, mennyei boldogságban él."
Most két osztályban tanít hittant kisgyerekeknek. Osztályonként öt-hat nebuló jár a foglalkozásokra. Sorra játsszák el az evangélium epizódjait, történeteit. Bábkört hoztak létre. Az ifjúsági hittancsoportból két fő elhatározta, hogy ezután Krisztusnak szenteli életét. Egyikük hittanárképzésre jelentkezett.
Két állami gondozottat vittek nyáron kirándulni. Olyanokat, akik kikerültek az intézetből. Lakásuk nem lévén, egyik család befogadta házába őket. Némi feszültséget jelent másságuk, diszkós életmódjuk, melyet keresztényi szeretettel kísérelnek meg elviselni.
Egy református lány kereste fel közösségüket azzal, hogy szeretne velük imádkozni. Ma már vallását is komolyan veszi. Lelkésznőnek készül.
Rendszeresen részt vesznek a nagymarosi ifjúsági találkozón. Ez minden alkalommal nagy élmény. A hittanos gyerekek megnyílnak. Érzéseiket szabadon fejezik ki. Egyikük ezt vetette papírra: „Számomra a közösség mindent jelent. Olyan, mint egy pihenősziget, ahol szeretnek, vigasztalnak, bátorítanak minket. Olyan hely, ahol valóban Jézussal találkozhatunk."
Éva még hozzáteszi: „Egyedül elfújt volna engem a szél!"
Nem akarom tovább cifrázni: Van egy közösségünk itt helyben. Elég istenesen élnek. Hittel kellene betegeinkért imádkozunk velük, hogy „sorra gyógyulgassanak” az itteni hívek is.