Mickey webnaplója

„Légkondi ellenére fárasztó volt levezetni a Balatonig” – írja blogjában Deske (68). A mi kocsinkban nincs légkondi – írom én (64). Deske sovány és sportos, én soványtalan és sportatlan vagyok.
Sz.M. festőművész (65) ma arról számol be, hogy unokái körében elfogyasztotta „ünnepi (diétás)tortáját”.
Bikfic pedig ezt írja: „egyáltalán nem szeretek egyedül lenni, egyedül lakni”.
Őket szoktam olvasni rendszeresen, s mindhárman belőlem is szólnak ma.
Mert
– a mitsubishi-be pótlólag elég nehézkes utólag légkondit tetetni,  és ha a sportos és sovány embernek (68) fárasztó így vezetni, akkor nekem (64) kövér és tunya embernek légkondi nélkül ugyancsak lehet fárasztó.
– a koleszterinmentes kajálást komolyan kell vennem, a szeszektől és a tejféléktől is tartózkodnom kell, (a marha erős ultraibolya sugárzástól nemkülönben)…
– mint távmunkás zömmel egyedül vagyok, legalábbis napközben. Legalábbis ezen a héten, legalábbis hétköznapokon.
Olykor ugyan még keresem a helyemet, máskor meg összetorlódnak az elintézendők.
Egyszer QQ-nak megírtam, hogy nem túlságosan izgalmas program nyáron várni, hogy vége legyen a kánikulagyanús időjárásnak, télen meg az őrült havazásnak (mert akkor meg nem lehet nyári gumikkal közlekedni).
Az életet nem kibírni, hanem élvezni kell(ene).
Mint Gab kolleginája emlegette egykor: Gyorgyovic kartárs, cukor az élet, csak tudni kell szopogatni.
Nekem úgy látszik, nyelési nehézségeim vannak.
Mindenesetre kortársaim blogjait továbbra is szopogatom, mert szolidarítok velük, és mert tapasztalom, hogy mások kerítése sincs kolbászból, harmadrészt, mert némileg hasonló a sorsunk, minden különbözőség ellenére, s mert némi vigaszt nyújt, hogy problémáim nem egyedülállóak, hanem mindenkinek saját emberi sorsa. (Szugyba csilovéka). 
S ha már oroszok. Minden történelmi okokból fakadó negatív érzéseim ellenére szívből sajnálom a Moszkvában fuldokló és pörkölődő milliókat a rájuk mért szenvedés miatt. (Erdőtüzek, 40 fokos hőséggel.)

Tegnap – a vártanú Edith Stein napján – alig volt rajtam a piros ing, ezért ma reggel megint felvettem.
Lássatok csodát, ma megint vértanúra emlékezik az egyház – Szent Lőrinc napja van.
Nem tudom, holnap kinek lesz a napja, mindenesetre inget cserélek.
Reggel még hűvösben megtettem a 10 000 lépést. Nem számoltam le ugyan darabra, de olyan párásságot tapasztaltam, amit fényképezőgéppel a kezemben kívántam meggusztálni. Készítettem egy sorozatot a környékünkön.
Nem lepne meg, ha kiderülne, a szigetfesztivál miatt az éjjel vegyszeres szúnyogirtást végeztek, innen a fura szagú köd.
Lementem a Dunához is.
Ott a magas vízállás következtében az ártér fái szügyig vízben állnak. Egy vastagtörzsű fát lefotóztam ellenfényben, és elég prózai címet adtam neki. Legalább a Nimfa vagy a Sellő cím dukált volna neki, esetleg Gárdonyi után szabadon: Vastagderekú Kocsis Gáspárné.
Később a víztől dagadt patakunkban három réce úszkált. Ennek a képnek a címét a gyerekdal ihlette (A part alatt, a part alatt…).
Az uborkaszezon folytatódik.
Apropó, uborkaszezon.
Ágoston (6 éves) ismeri az újságírói szlenget.
Elmagyarázta, hogy nyáron, amikor az uborka érik, mindenki szabadságon van, alig történik valami. Ezt nevezik uborkaszezonnak.
Magam jócskán beleharaptam az idén elvégzendő munkáimba. Kb. kész vagyok.
Az esküvő részletei elrendezve, a létszám már nem nagyon fog változni, a meghívók kimentek, a válaszok beérkeztek.
Nagy a csönd.
Zsuzsáék már hazamentek, Éváék valamikor a jövő héten érkeznek. 
Csakugyan uborkaszezon kezdődött.
Lévay Mikes-verse nyomán vésem ide témazárásul:
Egyedül hallgatom gépem mormolását,
asztal lapján heverő gépem zúgását –
Egyedül, egyedül
A nyuggerek közül
Nagy nyugalomságban.

Két nevezetes ember
Szegény kis népcsászár! címmel ír 1927-ben Habsburg Ottóról, aki akkor még csak gyerekcse, s kívánná neki, hogy a többiek engedjék őt, a Pireneusokba száműzöttet „jókedvű, nyílt eszű, a maga korának pillangói után szaladó gyereknek lenni, akiből, ha a sors rendeli, akkor is lehet király, ha nem aranyozott bábu volt, hanem  jókedvű gyerek és eleven eszű kis diák.”
A másik idézettel Klebelsberg miniszter intézkedéseit ismeri el ezekkel a mondatokkal:
„Klebelsberg miniszter úrral én soha nem beszéltem. De egyszer hallottam beszélni, s akkor úgy tapsoltam neki, vagy tán még jobban, mintha én is rászavaztam volna a követválasztáson – pedig én nem vagyok tapsikolós ember, s leginkább csak az unokámnak szoktam tapsolni, akinek a politikájával igazán mindenben egyetértek. A miniszter úr azt mondta, hogy mi nagyon drága helyén lakunk Európának, valamikor karddal verekedtük ki magunknak ezt a helyet, ma azonban már ez a jogcím nem elég. Világrészünk többi lakói elvárják tőlünk, hogy ezen a drága helyen, Európa belvárosában, a kultúra szalmás viskói helyett európai palotákat emeljünk. Hát ennek tapsoltam én szívből és tapsolok ma is. Új világ készül a régi helyén, el is fog jönni, ha mégoly illusztris két magyar főrend áll is elébe, és ebben az új világban csak az a nemzet kaphat lakhatási engedélyt, amely a maga képét viselő európai kultúrával fizet érte.”  (1927, Kultúrfölény)
Egykor Klebelsberg megtette, a kultúra palotáinak az építése ma is nagyon aktuális.

Jelen lenni, talán a legnagyobb kincs.
Jelen lenni a társaknak,
jelen lenni az Istennek,
jelen lenni a természetben.
Úgy kellene jelen lennem a természetben, ahogyan Ádám a bűnbeesés előtt. 
Úgy kellene jelen lennem a természetben, ahogyan a Ter 3,8 szerint jelen volt az Isten. Egyszer csak „meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a [paradicsom]kertben járkált.”
Vele együtt kellene járkálnunk a nappali szellőben, (ha van) a kertben (ha van), vagy kert hiányában bárhol az ég alatt, és ki kellene esnünk az időből, mint talán Ádám is kiesett volt bűnbeesése előtt. El kellene érnünk, hogy ne foglalkozzunk az idő múlásával, hanem legyünk jelen Neki, mint Sámuel, aki így szólt: Itt vagyok, hallgat a te szolgád.”
Hasonult Ádámhoz az Isten, mert „járkált” a kertben.
Hasonult hozzá, mert szólt hozzá.
Úgy szeretnék járkálni a „kert”-ben, hogy szóljak hozzá.
Hogy hallgassam az Istent.
Hogy felismerjem lépéseit, és hozzá igazítsam a sajátjaimat.
Minden „az ég alatt” rá hasonlít, a romlást és a bűnt kivéve.
Egy felhő szépsége,
egy pókháló mívessége,
egy madár röpte,
egy folyó hullámzása,
egy szöcske ugrándozása,
egy patak csobogása,
a szél sivítása,
a szellő simogatása arcomon, karomon,
egy villám fénye,
egy mennydörgés robaja,
a kalászok zizegése,
a vadkacsák ringatódzása a vízen,
a meteorok légtérbe hasítása, felvillanása,
a feketerigó éneke,
a vadvirágok ingyen szépsége mind-mind jelen vannak.
Nem érdekli őket a múlt, nem foglalkoznak a jövővel sem. 
Kitárulkoznak a jelennek. Kiesnek az időből.
Talán sose estek bele.
Mindnyájan – ki csöndesen, ki pedig neszezve – visszautalnak Teremtőjükre, aki közöttük jár-kel, föl s alá.
Amikor sétálni indulok, ezekkel az érzésekkel próbálkozom.
Végül is mind oda tendálunk: az örök jelenbe.     
Próbálom szokni a gyakorlatban.
Sétálok az örök jelenben.
Ez az én gyakorlatom – ha tetszik – lelkigyakorlatom.

Ma piros ingben mentem el hazulról.  Néha beletrafálok a liturgikus színbe. Ma Edith Stein vértanúságának ünnepe van (†Auschwitz).
Ha már piros, megjegyzem, reggel vért vettek tőlem. Mióta kikerültem a kórházból minden hónapban ezt teszik velem. Kérdeztem:
– Életfogytig?
– Igen – felelte lakonikusan az eü szolgálatosa.  
Na szép kinézünk! Eddig a szívemnek kellett állandóan dolgozni, meg a tüdőmnek. Ezeknek muszáj folyamatosan tartani a ritmust. Persze az étkezéseknek és szomjunk oltásának is meg van a visszatérő üteme. Naponta háromszor kapkodom az orvosságokat, és havonta mostantól a véremet is veszik. Nem akkora öröm ez, és türelem kell hozzá, alázat a megkopásom elfogadása.
Hát még a szatyor gyógyszer kicsomagolásához, szortírozásához, adagolásához mekkora önfegyelem kell. Úgy érzem magam, mint a féllábú, aki a művégtagját felvenni elvonul egy félreeső helyre, hogy ne lássa más az esendőségét. Én is jobban szeretem, ha egyedül vagyok itthon, és elvégzem az előzőekben írtakat. Negatív érzéseim vannak ilyenkor. Talán csak annyi benne a pozitívum, hogy ezek az érzések az enyémek. És ameddig érzéseim vannak, addig élek is.    
Tehát egyik fél órában kicsomagoltam a negyedévre felírt pirulákat, egy másik félórában alaposan felporszívóztam a lakást, mert azt is akkor szeretem végezni, amikor nem lábatlankodik itt senki.
Nem viccelek: Megnézem a meteorológiai előrejelzést is, mert jobban szeretek hűvösben ügyködni, mint hőségben. Ma még hűvös volt délelőtt. Igyekeztem is túl lenni a takarításon, mert hét közepére kánikulát jeleznek.
Ezzel a hírrel kellett volna posztomat indítani. Tegnap Éva megerősítette, amit már a múltkor is említett. Kéthónapos várandós kismama. Újabb Cavalli unoka várható.
Ez nagy öröm. Nagy a Francois öröme – meséli Éva.   
Persze mi is örülünk. Meg kell becsülni a kis emberkéket.

Mondhatom, tegnap este csúcsra járt a lakás. Másfél hetet töltöttek nálunk a magyar unokák szüleikkel. A három éves Blanka már egyedül bekapcsolja a számítógépet és eljut az internetre, innen kezdve határozatlan. Segítséget kér ahhoz, hogy a Micimackó filmből részleteket varázsoljunk elő a google-keresővel. Ágoston „miért” korszakban van, és rendkívül érdeklődő ember. Zsuzsáékon kívül befutott Kati és Kristóf (együtt futnak) Mica és Elvira (két és fél hét múlva lesz a lagzijuk), magunkat is beleszámítva ma reggel tízen ébredtünk egy lakodalomban töltött este-éjszaka után. Ám mindennek vége.
Négyen Mosonmagyaróvárra távoztak, ketten a Kőhegyre, Elvira Szombathelyre, Mica a szigetfesztivál előkészületeiben részes. Egy hétig az ökumenizmus jegyében fogják fülüket szaggattatni a decibelektől.
Itt most nagy a csend, ahogy az előre várható volt.   
A lagzin örömmel legeltettem szememet azokon a rokonokon, akiket évek óta, vagy legalábbis ritkán látok. Beszélgetni ugyan nem tudtunk, még annyira sem, hogy mi van veled, mit csinálsz, van-e állásod, egzisztenciád, és egyáltalán. A zeneszolgáltatás a visszhangos teremben mindent és mindenkit túlharsogott. Azok jártak jól, akik szeretnek táncolni. Helyük bőven akadt hozzá. Jó volt látni, hogy mennyi mosolygós fiatal gyűlik össze erre az alkalomra, és hogy milyen felszabadultan élvezik a létet. Az asztalok tele tálakkal, a tálak roskadásig megrakva élelemmel, italokkal.
Az egykori színigazgató jut eszembe, aki azt mondta:
Amíg lett volna mivel ennem, nem volt mit, most hogy volna mit, nincs mivel.    
Magam, aki egy, maximum két zsemlét vágok be esténként némi sajttal, felvágottal, kefírrel, alaposan meggondoltam, miből és mennyit fogyasszak.
Örültem volna, ha lett volna valamilyen csendes szeparé is beszélgetésekre, miként egy-egy fogadáson ez lehetőségként adódik.
Persze így is örültem. Ám ez talán kevéssé tükröződhetett arcomon, mert valaki megkérdezte: – Szomorú vagy?
– Nem – válaszoltam.
Csakugyan nem gondolom, hogy szomorú voltam. Legfeljebb kiütközött rajtam a lehúzott 64 év utóbbi időkben jelentkező fáradtsága.   
Bevallom, jobb szeretném, ha vidám volna a képem. Szájam szélét módszeresen kellene felfelé tornáztatni a mimikai izmok által, hogy természetes derű lengje körül valómat.
Majd edzéseket tartok.
Most pihenésképpen indul a sziget.
Már idehallatszik a hangolás.

Az emberek és a kutyagumi
Tetszenek érteni? Kutyagumit azért írok, mert a keményebb változatokon kiakad a helyesírás-ellenőrző program, megjegyezve, hogy ilyen szót nem illik papírra (képernyőre) vetni!
Nos ettől még a tények tények maradnak.
Az ember, aki a tereken, utcákon pagonyokban, rekettyésekben, patakpartokon, sétányokon, réteken, csalitosban, bozótosban hegyen és völgyben ténfereg, sétál, kószál, spacírozik, olykor óhatatlanul belelép egy kutyagumiba. Ha szerencséje van, kőkemény, így nincs ártalmára. De hogy mi van akkor, ha friss, arról jobb nem beszélni.
Nos tapasztalataimat turkálva kb. ilyeneket rögzíthetek: Annak a valószínűsége, hogy az ember halkan belelép egy friss hullatékba, nem sok. Merthogy általában nagy területen oszlik meg kevés kutyagumi. A valószínűséget tovább csökkenti, hogy zömük már élemedett és száraz, továbbá újabban nem kevés alkalommal látom, hogy a kutyapásztorok célszerű nájlonzacskóba gyűjtik a kis kedvenc ürülékét, és az arra a célra kijelölt kukába ürítik.
Így tehát nem igazán érdemes attól tartani, hogy az ember belemászik a katyvazba. Emlékezetem szerint átlag kb. ötévenként ragadt hozzám egy nem kívánt adag anyag. Ez nem túlságos, ha arra gondolok, száz évre nem esik több baleset húsznál. Ez pedig nem túlságos kockázat.
Mindezt csak azért írom, mert kétfélék az emberek. Az egyik félve lép a mező gyepére, és állandóan attól retteg, nehogy véletlenül beletaposson egy ragacsos gumiba. A másik fele az emberiségnek számol azzal, hogy megtörténhet a kisebb baleset, de túl ritka ahhoz, hogy óvakodjon sétálás közben. Fütyül a kutyagumira. Legfeljebb belelép, utána meg letakarítja.
Viszont nem kell terhelni magát folyamatosan azzal, hogy figyelme a földre tapadjon: Nehogy véletlenül belelépjen egy kutyavégtermékbe.

Metamorfózisnak mondanánk manapság, teljes átalakulásnak. Vagy akár jelenésnek. Mert úgy jelenik meg, úgy mutatkozik meg Krisztus, ahogy máskor nem szokott. Kenyér és bor színe alatt, az üdvösség megnyilvánulásaként, kisgyermekként.
Amikor Jánosnak, Péternek és Jakabnak mutatta meg minden képzeletet felülmúló módon önmagát, ruhája fénylett, mint a ványolók festette fehér ruha, arca tündökölt. Ma kettősséget hordoz a hétköznap: Színeváltozás ünnepét első pénteken. Most nem térek ki mibenlétükre. A Színeváltozásakor olvasott evangéliumi perikópa leírja: Felhő takarta el Jézust a tanítványok elől, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott fiam, akiben kedvem telik.”   
Mise után félórás szentségimádás szokott lenni. Ezúttal a mise alatt erősödő égzengés hallatszott be a templomba. 
Na, gondoltam magamban, ha az Úr akarja, hogy maradjunk, akkor a mise végén esőfüggöny fogja megakadályozni távozásunkat. 
Nem így lett. Ugyan egyre közelebbről hangzott az égzengés, de nem esett az eső.
Hazafelé vettem az irányt. Kiléptem, és már az út két harmadát megtettem, amikor a mennykő fölöttünk kezdett csapkodni. Hatalmas szikrákat generáltak a felhők, amelyeket ágyúdörejszerű hangok kísértek. Csattogott, csattogott egyre, mígnem hirtelen égszakadásszerű eső is társult a zenebonához. A Keve utca egyik betonházával szemben gyalogoltam éppen. Megláttam az eső ellen oltalmazó száraz kapualjat. Behúzódtam alá, és ott vártam meg a zivatar elvonulását. 
Óhatatlanul arra gondoltam: Az Isten megmutatja, hogy micsoda ereje van, milyen félelmetes a szépségük azoknak az elemeknek, melyeket ő teremtett. A villám fénye lehetett olyan sugárzó, mint az átalakuláson átment Krisztus arca, a mennydörgés pedig olyan elemi és dörgedelmes volt, mint a szózat nyomatéka egykor: 
Ez az én választott Fiam, akiben kedvem telik.
Ezek az élmények jártak át. Vártam vagy tíz percet, amíg a vihar elvonult a fejem felől. 
Úgy jöttem haza.

A twitter az az egyén, aki olvassa a neten más(ok) eszmefuttatását, és egyetért (vagy éppenséggel nem ért egyet) az olvasottakkal. Véleménye van anélkül, hogy azt maga fejtené ki. Inkább csatlakozik az előtte szólóhoz – akarom mondani – íróhoz. Ha az utcasarkon kibicelne a beszélgetőknek, azt mondanám rá: kotnyeles.
A twitter tehát a kényelmesebb részt választja. Nem is gondoltam, hogy magam is twitter volnék, de ha egyszer olvasmányélményeim megragadnak, és azokat idézem, mert egyet értek (vagy éppenséggel nem értek egyet) velük, bizony rám is igaz egy kicsit a twitterség. Isten látja lelkemet, nem a tohonya gondolkodás miatt teszek blogomba olykor idézeteket, hanem mert szeretném veletek is megosztani, amit magam jónak vélek. Így jártam most Mórával, mert őt olvasom. 1914-ben keletkezett írásából idézek. Címe: ISTEN. Én bővítem: Isten Móra, Világháború. Nos akkor hadd szóljon (a népekre utalásokat döntöttem):
„Isten, aki ezen az embervértől gőzölgő nyáréjszakán csillagaidat csak úgy kigyújtottad az egek hallgatag mezőin, mint mikor szelíd pásztortüzek mellett furulyaszó virrasztott a világ álmai fölött, Isten, hol vagy te mostanában? A cár, akit nyilván szégyenled, hogy teremtetted, azt mondta, hogy vele vagy, és a császár, akit mikor szült az anyja, teveled álmodott, a császár is azt mondta, hogy vele vagy. A zaporogi kozák szőrös kezét a te nevedben emeli keresztvetésre, mikor sikerült neki házad fölgyújtása és reszkető szakállú öreg zsidók negyedik napja, negyedik éje a te színed előtt verik tüzelő homlokukat a lembergi nagy templom márványkockáihoz. A haláltusájában véres habot túró francia, aki régen fölmondta neked a szállást, most hozzád emeli szentségtelen kezét, és nevedet magasztalja az alázatos győző, akinek ágyúi megreszkettetik mennyei palotádat. Az ikonosztáz előtt, melyen gyertyák lobognak tiszteletedre, nyöszörögve tördösi királyok vérétől összeégetett kezét a szerb pribék, ez a gonosz dúvad, akit itt felejtettél a föld őskorának szörnyeteg barmai közül, és a te félelmedben nevelt magyar fiú, búcsúzván az eperfás zsellértanyától, a te gondviselő kegyelmedbe ajánlja agg szülőjét, sikoltó szívű asszonyát, nevendék fiókáit s a pásztora nélkül maradó szegény Bimbó tehenet, meg a zsendülő szőlőt a borágon. Úristen, jó Isten, kivel tartasz te szegény teremtményeid közül, akik mind téged hívnak rettenetes tusájukban, s akik mégiscsak mindnyájan a te fiaid, bár némelyik úgy elfajzott tőled, hogy elszomorodva kell kérdezned: ember, csakugyan az én képem mása vagy-e te?
(Itt egy bekezdésben reméli, hogy győzünk [nem találta el], majd így folytatja:)
…Akkor megint eljöhetsz, a poklok fenekére láncolni a Háború nevű sátánt az idők végezetéig és felhúzni a fáradt világ felett a béke fehér sátrát. Akkor megint lehetsz minden népek és minden nemzetek Istene, aki a jóságos atya mosolyával nézhetsz el a föld kerekén nyüzsgő emberbogarak kultúrjátékain. Addig pedig nevelj szép hosszú füvet a katonasírok felett, melyek fekete gyöngyök gyanánt kapcsolódnak egymásba Európa nyakán.”
***
És most vissza a mába.
Reggel ismerősökkel futottam össze. Valamennyiüket ismertem, egyiküket kivéve. Találgattam, találgattam, ismerem-e én ezt az embert, de nem tudtam semmiféle korábbi élményemhez kötni. Aztán megszólalt.
„A hangja Jákobé, a karja Ézsaué.” – ismétlődött meg a több ezer éves jelenet.  Vagy egy párhuzamos szituáció: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hova tetted (ti. Jézus testét), hogy elvihessem magammal – faggatta Mária Magdolna azt az embert, akit a kertésznek vélt. Aztán a „kertész” így szólt: Mária. Mire MM csak ennyit mondott: „Rabboni”.
Hát igen. Akit fél éve láttam, annak dús fekete haja volt, akit pedig ma, annak alig takarta néhány fehér hajszál a fejét. Időközben kemoterápiás kezelést kapott. Hatalmas átalakuláson ment át a kinézete. Csak a hangja maradt a régi. A hangja még Jákobé, ám a feje Ézsaué. Legalábbis egyelőre.

Ki is használom a szép időt,
gyalog megyek misére,
gyalog sétálok át a hídon és vissza, majd
gyalog a gyerekekkel, unokákkal.
De hova?
Azt ígérem nekik, hogy kikocsizunk az Óbudai szigetre, mert ott hatalmas csúszdák vannak sok hintával és még sokkal több füves szabadterülettel.
Ez volt az álom.
A valóság meg: A jövő héten kezdődő zsongás színhelye kordonokkal zárva, őrökkel őrizve, akik udvariasan bár, de annál határozottabban utasítanak el bennünket: csúszdázni vágyó kicsiket és csúszdáztatni vágyó öregeket.  
Mire megfordulok a kocsival, új terv pattan ki a fejemből. Felviszlek benneteket a Hármashatár-hegyre.
S a piros lámpához érve tovább bolygatva agyamat, azzal a propozícióval álltam elő, hogy irány a Margit-sziget.
Ott is van játszótér.
Hát van is.
De a nagyobbja a déli csücskén, mi meg északi irányból támadtuk meg a Nyulak szigetét.
Én elmentem a Váci úthoz parkolni, ők meg be a sziget belsejébe. Majd egy 26-os busszal utolértem őket.
Megnézték a halas tavat,
megnéztük a Szent Mihály-kápolnát kívülről,
a klastrom-romokat belülről,
utóbb pedig a Vadas parkot kívülről-belülről.
Blanka meglovagolt egy pónit. Jól mutatott rajta. Ágoston pedig egy platánfát lovagolt meg, ők is jól illettek egymáshoz.
A visszautat alaposan megszerveztük.
Én 26-os busszal a kocsiért mentem, ők felkocogtak a szigeti buszmegállóba.
Ott felszedtem őket, s hazatéptünk.
Itthon aztán mirelitből hamar ebédet készítettünk, utána feltettem a készült közel 30 fotót az Etudesbe.
Az első felük a hídról, a vízi életről készült. Többnyire igen mértani alakzatokat kreáltam megint. (Nem tudok elszakadni tőle.) A felének ez a címe: ábrázoló geometria. A témájuk is az. A második sorozat a platán és a póni köré csoportosul.
Most este van, és pihenésképpen gépbevertem a történteket. Pihenésképpen, mert az előbb zsipp-zsuppozni kellett Blanka cicával, aki 17 kiló. Megismétlődött az immár 50 éve obligát kérés: „MÉG EGYSZER”. A 8. még egyszer után koromra hivatkozva abbahagytam a hintáztatást. Blanka még nem lankadt:
Akkor a Tücsi nagyi hintáztasson!