Nagy év végi termelési tanácskozás volt. A szünetben odajött hozzám egy nő,
randevúzni hívott. Fiatal volt és kedves, babaarcú. Mondtam, te még gyermek
vagy. Nem, választolt sértődötten, van egy kisfiam. Nekem meg öt unokám. Még
azt is mondtam neki, hogy koromnál fogva már nem hoz lázba egy ismerkedési
ajánlat.
Ebben maradtunk.
Nekem kiküldetésbe kellett mennem. Éppen csak elértem a
vonatot. Ott összefutottam egy másik kolleginával. Én leszálltam a
célállomásnál, ő tovább utazott hazafelé, mert bejáró volt. Már beléptem a
vidéki hivatalba – ez volt kiküldetésem megcélzott intézménye –, amikor
bevillant, hogy a vonaton hagytam a táskámat összes iratommal, kulcsaimmal,
lakcímemmel együtt.
Ilyen őrültséget!
Hirtelen nem is tudtam, mitévő legyek. Felhívhatnám a kolleginát, de már régen
leszállt maga is. Csak abban reménykedhetek, hogy becsületes ember kezében köt
ki diplomatatáskám, aki a MÁV talált tárgyak osztályára leadja. Ám az is
megeshet, hogy sietve felkeresi a lakásunkat, hogy minden ingóságot elvigyen,
aminek valamiféle értéke van. Arról nem is beszélve, hogy kártyámról nagyobb
összeget hívhat le, ha megfejti PIN-kódomat.
Már mindegy.
Első utam haza vezetett. A lépcsőházban egy félemelettel feljebb Zsu
sziluettjébe botlik a szemem. Ott áll az ablak előtt.
Kérdezem: – Hát te mit pihengetsz itt?
– Nem tudok bemenni – mondja –, mert bent felejtettem a kulcsomat a lakásban,
és kizártam magamat.
– Egyet se búsulj emiatt. Majd én segítek.
Odamentem a villanyórához abban a reményben, hogy a szomszéd valamiféle
alkalmatos drótot, szerszámot eldugott ott hasonló esetek kivédésére.
Nem csalódtam.
Vékony álkulcsocska volt a belső falra ragasztva szigetelő szalaggal.
Egyetlen mozdulattal kinyitottam vele az ajtót.
Bementünk.
Ám nem igazán enyhültem meg. Az én kulcsom sincs meg, táskám se, pénztárcám se,
egyetlen igazolványom, jogosítványom se. Akkora a gubanc, hogy ezen csak csoda
segíthet. Legyőzve a kishitűségemet őszintén fordultam hát Istenhez, hogy
segítsen.
Segített.
Fölébresztett.
Mert nem utaztam én sehová, nincs is diplomatatáskám, és mindenem megvan.
Csupán sokáig hallgattam a rádiót este, és egy betelefonáló hallgató elmesélte,
hogy ellopták lányától a templomban a kártyáit és a pénzét. Még hozzáfűzte,
hogy nincs benne emiatt harag. Nem hagyja, hogy tönkremenjen tőle az ünnepe.
Én se szeretném, ha a miénk tönkremenne.
Majd megpróbálok nem álmodni.
Utolsó kommentek