Közeledik pünkösd. Krisztus azt mondta tizenegyre apadt
számú tanítványainak mennybemenetele előtt: „A híveket ezek a jelek fogják
kísérni: A nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken fognak beszélni, kígyókat
vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a
kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.” Ettől akár el is keseredhetnék,
mert csecsemőkoromban, amikor megkereszteltek, és én hívő lettem, nem voltak
jelen kígyók, senki sem kínált méreggel, új nyelveken se kezdtem beszélni, csak
kicsit később, és csak egy új nyelven. Senkire nem tettem rá a kezemet, és nem
is gyógyult meg tőle senki. Attól, hogy immár Isten gyermekévé lettem, a jel
által eltávolíttattam a gonosz világától. Ez igaz.
Hitem lassú fejlődés eredménye, és hitem szerint ma is tart.
Az előzőek alapján azt kell gondolnom, a Mennybemenetele előtt állónak olyan
kapaszkodókat kellett az apostolok kezébe adnia, melyek érzékletesen mutatták
térítő munkájuk eredményét. Ráadásul nem csecsemőket kereszteltek, hanem a hit
befogadására érett embereket.
Nos mindezeket csak bevezetőül szántam, mert az ötlött fel bennem, hogy ugyan
Lukács lejegyezte az Apostolok cselekedeteit, de az apostolkodás
folyamata nem szakadt meg. Ma is tart. Az általam kevéssé ismert
egyháztörténelem dolgozza fel az ApCsel folytatását. Jobban a mai helyzetet
ismerem, illetve a közelmúltét. Olykor írtam is egy-egy szeletéről. Most, itt
csak egy személlyel kívánok foglalkozni, pontosabban egy könyvvel, melyet a
sokat szenvedett és sok örömet látott Pálos
Antalról raktak össze néhányan,
akikben személyes élménnyé vált a vele való huzamos érintkezés, kapcsolat. A
könyv nemsokára – fél éven belül – megjelenik. Lesznek benne tudományos
igénnyel megfogalmazott, magyarázó szövegekkel kiegészített, dokumentált anyagok,
tanulmányok, engem mégse ezek, hanem különösen is két írás fogott meg. Az elsőnek
már az elolvasásakor feltűnt, hogy ez az írás attól pontos, hogy egy személyt
akar a maga valóságában bemutatni, amint van. Nem bizonyít semmit, nem magyaráz
semmit, csak megmutatja a jezsuita atyát hétköznapjaiban, szokásaiban,
ünneplésében, beszédeiben, viselkedésében. A másik még inkább megkapott.
Valaki, magát pőrére vetkőztetve áll a bemutatandó Pálos előtt, semmit nem
hallgat el kapcsolatukból, és az írás anélkül válik egyfajta apoteózissá, hogy
arányt tévesztene, hogy torzítna, hogy mellébeszélne, hogy szuperlatívuszokat
pufogtatna. És akkor előttünk áll egy fájdalmasan emlékező, megbocsátó,
végtelenül irgalmas, szeretetünkre éhező pap, akinek Isten a mindene, és az
ember a mindene másik fele. Aki mindenféle mellőztetése ellenére humoránál marad,
aki képes elnémulni, mint a bárány a nyírói előtt, aki ártatlan tudott maradni
a körülötte és vele történt szörnyűségek ellenére. Aki hatalmas erőt mutatott
elhasznált, végletekig ellehetetlenült testében is.
Az Apostolok cselekedeteinek megvannak ma is az alanyai, a témája is megvan.
Megvan létjogosultsága, szükségessége is, és kiterjed immár az egész világra.
Gondolom, hogy megvan a Lélek ütemezése szerinti eredménye is. Minden úgy
történik, ahogy az ő kegyelme diktálja. A világ nem halad előbbre egy lépéssel
se gyorsabban, de lassabban se, mint ahogy Ő akarja.
Mi meg szemléljük, nyomon követjük, itt-ott krónikásai vagyunk a történéseknek.
Jó. Olykor bele is csöppenünk egy-egy nekünk adaptált szituációba.
A hívek meg a kívánt ütemben sokasodnak.
El kell hinnem, ha egy hangyányi hitem van is, hogy minden a Teremtő akaratának
engedelmeskedik az égen és a földön.
Legalábbis, ha élni akar.
2009.05.24. 14:38 emmausz
Az „Apostolok cselekedetei” folytatódik
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr245168448
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek