Mickey webnaplója

Közeledik pünkösd. Krisztus azt mondta tizenegyre apadt számú tanítványainak mennybemenetele előtt: „A híveket ezek a jelek fogják kísérni: A nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken fognak beszélni, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.” Ettől akár el is keseredhetnék, mert csecsemőkoromban, amikor megkereszteltek, és én hívő lettem, nem voltak jelen kígyók, senki sem kínált méreggel, új nyelveken se kezdtem beszélni, csak kicsit később, és csak egy új nyelven. Senkire nem tettem rá a kezemet, és nem is gyógyult meg tőle senki. Attól, hogy immár Isten gyermekévé lettem, a jel által eltávolíttattam a gonosz világától. Ez igaz.
Hitem lassú fejlődés eredménye, és hitem szerint ma is tart.
Az előzőek alapján azt kell gondolnom, a Mennybemenetele előtt állónak olyan kapaszkodókat kellett az apostolok kezébe adnia, melyek érzékletesen mutatták térítő munkájuk eredményét. Ráadásul nem csecsemőket kereszteltek, hanem a hit befogadására érett embereket.
Nos mindezeket csak bevezetőül szántam, mert az ötlött fel bennem, hogy ugyan Lukács lejegyezte az Apostolok cselekedeteit, de az apostolkodás folyamata nem szakadt meg. Ma is tart. Az általam kevéssé ismert egyháztörténelem dolgozza fel az ApCsel folytatását. Jobban a mai helyzetet ismerem, illetve a közelmúltét. Olykor írtam is egy-egy szeletéről. Most, itt csak egy személlyel kívánok foglalkozni, pontosabban egy könyvvel, melyet a sokat szenvedett és sok örömet látott Pálos Antalról raktak össze néhányan, akikben személyes élménnyé vált a vele való huzamos érintkezés, kapcsolat. A könyv nemsokára – fél éven belül – megjelenik. Lesznek benne tudományos igénnyel megfogalmazott, magyarázó szövegekkel kiegészített, dokumentált anyagok, tanulmányok, engem mégse ezek, hanem különösen is két írás fogott meg. Az elsőnek már az elolvasásakor feltűnt, hogy ez az írás attól pontos, hogy egy személyt akar a maga valóságában bemutatni, amint van. Nem bizonyít semmit, nem magyaráz semmit, csak megmutatja a jezsuita atyát hétköznapjaiban, szokásaiban, ünneplésében, beszédeiben, viselkedésében. A másik még inkább megkapott. Valaki, magát pőrére vetkőztetve áll a bemutatandó Pálos előtt, semmit nem hallgat el kapcsolatukból, és az írás anélkül válik egyfajta apoteózissá, hogy arányt tévesztene, hogy torzítna, hogy mellébeszélne, hogy szuperlatívuszokat pufogtatna. És akkor előttünk áll egy fájdalmasan emlékező, megbocsátó, végtelenül irgalmas, szeretetünkre éhező pap, akinek Isten a mindene, és az ember a mindene másik fele. Aki mindenféle mellőztetése ellenére humoránál marad, aki képes elnémulni, mint a bárány a nyírói előtt, aki ártatlan tudott maradni a körülötte és vele történt szörnyűségek ellenére. Aki hatalmas erőt mutatott elhasznált, végletekig ellehetetlenült testében is.
Az Apostolok cselekedeteinek megvannak ma is az alanyai, a témája is megvan. Megvan létjogosultsága, szükségessége is, és kiterjed immár az egész világra. Gondolom, hogy megvan a Lélek ütemezése szerinti eredménye is. Minden úgy történik, ahogy az ő kegyelme diktálja. A világ nem halad előbbre egy lépéssel se gyorsabban, de lassabban se, mint ahogy Ő akarja.
Mi meg szemléljük, nyomon követjük, itt-ott krónikásai vagyunk a történéseknek.
Jó. Olykor bele is csöppenünk egy-egy nekünk adaptált szituációba.
A hívek meg a kívánt ütemben sokasodnak.
El kell hinnem, ha egy hangyányi hitem van is, hogy minden a Teremtő akaratának engedelmeskedik az égen és a földön.
Legalábbis, ha élni akar.