Mickey webnaplója

Van nekem egy Kossuth-címerem 56-ból. Makró fényképet készítettem róla. Látható a fotóim között. De volt nekem egy levélzáró bélyegem is, az USA-ból küldték (borítékba zárva: Tudták, hová küldik.), sárga háttér előtt egy fegyveres áll a lyukas magyar trikolor előtt. Felirata is a forradalomra utalt: REMEMBER, Hungary, 1956. Ez állt rajta.
A bélyeg elveszett, legalábbis nem tudom, hol van.
De „nem halt meg egészen” – bennem él.
Miként tízéves korom emlékei is bennem élnek. Arra az október 23-ai reggelre igen emlékeztet engem a mai reggel. Ködös, szemergő, esős, hűvös reggelre ébredtünk történelmünk egyik szikrázóan felemelő politikai megnyilvánulásának, a forradalomnak a reggelén, mely forradalom elbukott, miután az oroszokkal vívott háborúvá szélesedett. Jóval később tudtuk meg, hogy Amerika kezdettől fogva cserbenhagyott, sőt a Franco-féle spanyolok – kb. százezer főt számláló elszánt ember – ideérkezését is eredményesen akadályozta meg hihetetlen kárt okozva vele nekünk, amit mindmáig nem tudtunk kiheverni.
De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy mekkora a hasonlóság az akkor is és a mai időjárás között.
56-ról több posztban megemlékezem. Az ötvenéves évfordulóról pl. egy montázzsal, amelynek galamb figuráját egy lengyel iparművész készítette 56 eleste után, és amit a szégyenletes vérvörös jubileumra megismételtem a síró galambot tükrözve. Máig ez fejezi ki véleményemet az 50 éves jubileumról. A rövid ideig félretett emlékötszázasokat rég elköltöttem, mert a politikai elit miatt méltatlanná vált ez a pénz arra, hogy őrizgessem.
Magyarán most már nemcsak 1956-ot van okunk ünnepelni, hanem 2006-ot is. Hiszen igen rövid idő alatt amannak is áldozatai lettek, akik egyáltalán nem kívánkoztak áldozatokká válni. Jellemző, hogy a héten újságcikk jelent meg a rendőri bevetés áldozatainak kártérítése állásáról. Eddig 50 milliót fizettek nekik.
Ez persze nem teszi meg nem történtté az akkori atrocitásokat. Tehát bennem együtt él a kettő: 1956/2006.        
Mindenesetre – ahogy közeledünk az évforduló felé, úgy tolulnak fel bennem az emlékek.
Van egy furcsa szokásom. Ha bizonyos négyjegyű számokat látok, megpróbálom felidézni, hogy az adott évben mi történt a történelemben. Így vagyok egyik rádiónkkal is, amely fő üzemmódban digitális óra. Zöld számok mutatják a múló időt. A kétféle (60-as) és 10-es rendszer kettőssége folytán 19:00-tól folyamatosan mutatja az időt 19:59-ig, majd (este nyolcra) kétezerre ugrik: 20:00-ra, és ettől kezdve 20:59-ig folyamatosan jelez, majd újabb szakadás következik. Engem természetesen a 19:00-tól pergő számok kötnek le. Ezek utalnak mintegy az 1900-as évekre, amikor életem jelentősebb hányadát megéltem, hiszen szüleink a század első negyedében születtek.
Nos tegnap megakadt a szemem az órán – nyolc előtt négy perccel: 19:56 … meredt rám kísérteties zöld fényével a kijelző. Ezt le kell fényképeznem, döntöttem el magamban. Két felvétel készült róla, egy kristálytiszta, és egy bemozdult. A bemozdultat fekete-fehérre állítottam, s erős árnyékolás alkalmazásával tettem csikorgó élessé a két dátumra együtt emlékezni akaró képet. A kristálytiszta 1956-ra emlékezik. Az első két szám azt mutatja, hogy Krisztustól kezdve 19-szer száz év telt el. Majd jön a kettőspont, mely arra utal, hogy 56 a század közepének vízválasztója volt. 56 pedig világít továbbra is zöld fénnyel. Meglepő, hogy a számlap oválisa a végtelenre utal, Goodmans felirata arra, hogy jó emberek csinálták 56-ot, az alm=alarm pedig arra, hogy ébresztő, mert semmi sincs kész. Dolgunk van, nem aludhatunk, amikor ránk vár az élet, hogy ilyen közhellyel élve fejezzem ki, pontosan azt, amit mondani akarok. Ha úgy jobban tetszik: ÉBRESZTŐ!  
Ami pedig a korabeli szemergő esős időjárást illeti, ma is ködre ébredtünk és hidegre. Három, az erkélyünkről fotózott tájképpel adóztam az akkori reggelre emlékezve.