VD-nél olvasom FM kritikáját a szeptember 11. ről szóló United - 93 c. filmről. Így ír: „az utasok tudják, mi vár rájuk... a
film azokról a pillanatokról szól, amikor a halálra készülő
emberek hazatelefonálnak. És mindenkinek az az üzenete, hogy
szeretlek, szeretlek, szeretlek. A halál előtt, úgy látszik, ez
az egyetlen értelmes mondat...”
Azt akartam ideírni, hogy no comment. Aztán rájöttem, hogy dehogynem. Nagyon is comment!
Mindenkinek ez az alapüzenete. A legérthetetlenebb, hogy mégis miért sikerül olyan rendesen eltusolni ezt az üzenetet. Nincs rá jobb magyarázatom, mint eredendően rosszrahajló természetünk.
Eredendő önzésünk akadályoz meg a másik felé nyitásban. Mindent el kellene engednünk ahhoz, hogy üres tenyerünket a másik (mások) teletölthesse (teletölthessék). De attól tarva, hogy ez a felismerés nem egyszerre jön mindenki részéről, markunk meglehetősen zárt. Akkora sokk hatására azonban, mint egy lezuhanás előtt álló repülőgép, tenyerünk kinyílik, utolsó szalmaszálunk őszintén kinyilvánított szeretet-megfogalmazásunk.
konklúzió 1. Át kell törni a gátat, éspedig az önzés falát. Ingyen kaptunk mindent Istentől, ezért nekünk, istenarcúaknak (embereknek) is az a feladatunk, hogy a másiktól elválasztó falakat - pl. az előítéletek falát - naponta x-szer ledöntsük. Rosszra hajló természetünk miatt ez harcot jelent, melyet magunkkal vívnunk meg, miközben folyvást Isten segítségét is kérjük, mert magunkra hagyva reménytelen e küzdelem. De ha sikerül a gyermekek bizalmával közelíteni mindenkihez, és ingyen szeretni őket, ez megnyit Isten felé, aki éreztetni fogja együttműködési készségét, és impulzusokat kínál. A kinyíló élet folyamata, oda-vissza tánca egész életünkben tart.
Tegnap kinyilváníttatott, hogy megvan az egymillió imádkozó magyar. Miért nem kérdezték meg Kerényi Lajos atyát. Ő biztosan szívesen elmondta volna, hogy halála előtt mind a tízmillió magyar imádkozik. Ki tudja ellenőrizni, hogy aki lejelentkezett imádkozónak, valóban „teljesít”-e, s igaz-e, hogy a többiek nem fordulnak Istenhez? Ki a megmondhatója, hogy milyen gyakoriságú hozzáfordulás tekinthető imádkozásnak, mint ahogy ki a megmondhatója annak, hogy emberi kapcsolatainkban milyen sűrűségű kommunikáció jelent rendezett, kiegyensúlyozott kapcsolatot? Azt hiszem, hogy egzakt módon senki.
Konklúzió 2. Felfogásomban az ima kapcsolat Istennel. Legjobban az emberek egymás közti tiszteletteljes kommunikációjához hasonlít. Ez olykor csak annyi, hogy a másik jelenlétében élek, mozgok, viselkedem. Ahogyan megváltozik magatartásom, hogy valaki van az én teremben, mert függőség alakul ki, (vonzás vagy taszítás, de függés) úgyanúgy „viselkedni” kezdek, ha tudatosítom: Isten jelen van. Bizalommal kapcsolatban lenni Istennel, ez az ima. (Ugyanezért nem tudok mit kezdeni a tömegek imahadjáratával. Mit kívánnak? Hogy Isten változtassa meg gondviselő akaratát? Hiányzik az az intimitás, mely szerintem része az Istenhez fordulásnak.) Ezért úgy gondolom, hogy többé-kevésbé mindenki imádkozik, aki nem ateista, Istenhez fűződő viszonya szorosságának megfelelő módon. Akkor minek a közös ima - kérdezhetné akárki.
A misén együttimádkozók olyan szövegeket mondanak, melyeket mindnyájan ismernek, és megegyező gondolkodásuk kifejtése a közös ima - annak megerősítése, hogy hitük azonos, s mintegy annak gyakorlása, hogy ne féljenek „hangot adni” Istennel való kapcsolatuknak. Olyan imák ezek, melyekkel mindnyájan egyetérthetünk, ennélfogva kevéssé személyesek ezek vagy éppenséggel személytelenek.
Utolsó kommentek