Érdeklődéssel néztem, hallgattam a közelmúltban egy tévéműsort a Bükk-hegységről. Volt itt minden. Fennsík és lávaoszlopok, töbör és dolina, megsuvadt területek, és kiterjedt erdőségek. Flóra és fauna doszt. Mindig is irigyeltem a botanikusokat, akik olyan magabiztossággal mozognak a természetben, mint Ádám, miután elnevezte az élőlényeket. Most is csakúgy záporoznak rám a különféle növénynevek: Csucsor, hunyor, pereszke, kecskerágó és magyar bogáncs. Nekem mégis az a legérdekesebb, hogy akadnak olyan fajok, melyek különféle korokról tanúskodnak. Így a jégkorszakból itt felejtett növénykék, de bizonyos szubtrópusi féleségek is megélnek a hűvösebb, illetve éppen a napos déli lejtőkön. Még meglepőbb, hogy néhány tízezer évvel ezelőtt itt trópusi időjárás uralkodott. Olyan sokféle – ma csak Észak-Afrikában és Dél-Európában honos fajták megkövült lenyomataira bukkantak, mely kétségtelenül igazolja a tényt: itt korábban dögmeleg volt. Hogy aztán az ősember természetrongáló tevékenysége következtében kialakult üvegházhatás volt-e az okozója, a gyakori földrengések vagy egyéb, ki a megmondhatója.
Mindenesetre annyi kiderül, hogy már régen is előfordult klímaváltozás, amibe bele kellett dögleni, vagy jó esetben sikerült elmenekülni előle.
Érthető, hogy foglalkoztat a kérdés, hiszen tegnap reggel elpusztultunk a hőségtől, tegnap este reszkettünk a hidegtől, tegnap délután hazavert az eső, tegnap este jég is hullott. Moszkvában pedig melegrekordot regisztráltak. Magamban a spirituálét dúdolgatom: „Az ég, a föld, a világ mind az Ő szent kezén; Ne félj, te kicsi nyáj az Isten véd ... és kedves neki minden szegény, ne félj te kicsi nyáj, az Isten véd...”
Én persze, aki beépített pulóverrel rendelkezem, melegen üdvözöltem a szokatlan hűvösséget, hiszen legszívesebben Stockholmba költöznék, hogy ne gebesszen meg a hőség. Bár amilyen szerencsém van, mire odaérnék, ott is trópust találnék. És hiába menekülnék északabbra, előbb-utóbb a sarki jég is semmivé lesz.
Járás
Immár X-edszer megjelentünk azt ottani ligetben, ahol sok sátor és még sokkal több ember tartózkodott. Tücsivel hajtottam oda. Alig érkeztünk meg, hozzánk képest szembe jöttek a különféle ismerősök. T. sorolta őket: Csucsor, Hunyor, Magyar Boglárka. Próbáltam mosolyogni hozzá, majd kétmásodpercenként azt mondtam a tömegben sétálgatva – minden meggyőződés nélkül –, hogy „Szervusz – szervusz – szervus – hogy vagy? – Csak most jöttünk, kicsit körbenézünk – szervusz – szia – szervusz – dicsértessék!
Közben ő sorolta: ki kicsoda, mintegy eleven Larousse.
Mondom neki: Kérlek, hagyd ezt abba, úgyse tudom megjegyezni őket. Inkább bökj rá ujjaddal arra a három emberre, akit nem ismersz. Aztán le van tudva az egész hóka-móka. Hát nem így lett. Mint mondtam, az eső vetett véget részvételünknek. Persze közben csakugyan hatalmas személyiségek tűntek fel: Elek Karcsi, Vigyázó és Blanckenstein Mikik, Erdő Péter, majd monstranciában közénk jött az Eucharisztia. Nehezen szokom meg, hogy megjelenik Ő!, és ezért elmondjuk a Lorettói litániát, és/vagy a máriaremeteit, mert azt a képzetet kelti bennem: Jó, hogy itt vagy, Jézus, de mi most Máriát szeretnénk megtisztelni. Ez profánban is gyakran előfordul. Pl.: Miklós, gratulálok, és ezért kap a feleséged egy puszit. Ühüm – mondom.
Utolsó kommentek