Mickey webnaplója

Nemrégen történt, hogy egyik gyerekünk rácsodálkozott, hogy nekem felsőfokú végzettségem van. Hogyan sikerült titokban tartani jó húsz éven keresztül, nem tudom, mint ahogy azt se, vajon mit gondolt rólam: beosztásaimba nepotizmus útján kerültem? Mindenesetre gyorsan tisztáztam a dolgot. Azért foglalkoztat ez a dolog, mert feltehetően a nagy magyar elidegenedés következtében lényegesen kevesebbet árulunk el magunkról, mint tehetnénk, ha valódi kapcsolatunk volna egymással. Per hecc, valaki mobilon hívta kollégáját, mert személyesen beszélni vele reménytelennek látszott.
Amit idáig rögzítettem az azért van, mert tegnap meghalt a 85 éves Polcz Alaine. Nemrég még a vele és másokkal készült beszélgetős könyvet olvasgattam. Ebben megemlíti, hogy felkészült az eltávozásra, de szeretné még a mostanában készülő könyvét befejezni. Nem tudom, sikerült-e neki. Elmondott-e mindent, amit el szeretett volna mondani ő, aki elég sok könyvet írt hosszúnak mondható életében. Nemrégen halt meg egyik ismerősöm/barátom apja. 1912-es születésű volt. Apám, aki 1911-es volt, 1960-ban hunyt el. Micsoda különbség. Majd kétannyit élt az előbbi, mint apánk, akinek mindössze 49 év állt rendelkezésére ahhoz, hogy mindazt értésünkre adja, amit felvett itt tartózkodása alatt a világban tudható, tapasztalható dolgokból, s ránk örökítse. Vajon elmondta-e, amit akart? Mit vitt magával? Bartók halálos ágyán arról tett említést, hogy „tele kofferrel megy el”. Mozartnak voltak-e zenei tervei? Ő is tele kofferrel ment-e el, vagy neki életeleme volt a zene? S bármikor elő tudta húzni a kompozíciókat zsenijéből? Úgy gondolom, igen. Úgy gondolom, ahogy más folyamatosan képes beszélni – na jó csak addig, míg van értelmes vagy kevésbé értelmes mondandója –, Mozart folyamatosan képes volt rögtönözni, s a zenében magát választékosan kifejezni. Ehhez képest Kodály 40 éves kor után keveset komponált. (Persze tehette volna, ha akarja, de még ennél is fontosabb tennivalója akadt.)
Ezek után javasolom kinek-kinek a magába mélyedést:
Vajon elmondott-e mindent eddig, amit akart, s ha nem, mire vár? Apám szokta volt emlegetni:
Hodie mihi, cras tibi, azaz: Ma nekem, holnap neked.