Mickey webnaplója

Még bennem kavarognak a tegnapi (nyugdíjas) osztálytalálkozó élményei. Sok őszinte és érdekes felvetéssel találkoztam. Második napja küszködöm azzal, hogy ne nevezzek senkit néven, hátha nem örül annak, amit megjegyzek róla. Az egyik nő pl. (hozzám elég közel ült) egyszer csak felkiáltott: De miért válik el mindenki? Igazi naivát alakított, ennek megfelelően is mosolyogták meg a többiek. Csakugyan miért válik el mindenki? Másvalaki, aki még közelebb ült hozzám, hat éve vált el. Férje ki-kikapkodott, mígnem őnaccsága kírúgta. Azóta vannak problémái a pasinak, mert otthonról szeretett ki-kirúgni a hámból, hogy utána megint visszameneküljön stabil helyére. Ám neje nem kívánta visszafogadni. Mint mondja, hat éve hozzászokott a remeteélethez. Bizton számíthat rá, hogy amit maga megcsinál, elintéz, az meg van csinálva, el van intézve, és kész. Nem kell senkit sem kerülgetnie, senkinek az időbeosztásához nem kell alkalmazkodnia, azt csinál, amit akar, tervezésébe nem szól bele senki, és önálló cselekvőképes felnőtt életet élhet. Hm.
Pálnál olvasom, hogy akinek felesége van, éljen úgy mintha nem lenne. Azt nem írja, de nyilván így gondolja, hogy akinek férje van, az pedig éljen úgy, mintha nem lenne. Hm, hm.
Nemes Ö.-nél olvasom kb. ezt: Senkit se szabad semmire kényszeríteni, szeretetből se, sehogy se. Társadat, ha van, fogadd be, fogadd el tőle, amivel kínál, amit neked szán, amit neked ad. De ne akarj tőle semmit. Hm, hm, hm.
Ezek szerint az örök élet tele lesz roppant szabad remetékkel, akik kényük–kedvük szerint befogadnak, illetve nem fogadnak be valakiket, mert szabadságuk lesz a legfőbb értékük?
Szabadságomban áll dönteni. De a döntéseknek hosszabb-rövidebb távon következményeik vannak. Nem rúghatom fel korábbi viszonyomat, viszonyaimat egyoldalúan, mert meggondoltam magamat. Vagy ha mégis, akkor a hűség (és ezen most kitartást értek amellett, amit elhatároztam, [amit elhatároztunk emberi kapcsolat esetén]) nem erény, hanem hülyeség, annak a be nem látása, hogy kapcsolataimnak koncepcióváltoztatás miatt vége. Hm, hm, hm, hm.
Még leginkább N. Ö.-nel értek egyet. Élem a világomat, és éli más is. Ezek a világok olykor összetalálkoznak, olykor pedig nem. Senkire nem lőcsölöm rá magamat, érdeklődésemet, gondjaimat, élményeimet, ha egyszer nem kíváncsi rá. Nyitott vagyok mindenkit befogadni, aki ezt igényli, és ameddig a lehetőségeim engedik. Ennek a katyvazából csaknem a páli megfogalmazás jön elő. Ám NÖ konkrétabb. Szerinte a házasok egymás felé fordulása a természetes és kívánatos.
A többi pedig alighanem ízlés és öröklöttség dolga. Úgy látszik, kinek-kinek eltér az életszövetségre vonatkozó felfogása.
Így hát továbbra is visszhang nélkül kering az éterben a kiáltás: Miért válik el mindenki?