Tegnapelőtt rosszul idéztem a HÉV-megálló elektronikus transzparensének a feliratát. Tücsi figyelmeztetett rá. Hát akkor legyen helyesen: Kérjük, figyelje a menetrendet.
Azt is mondta, hogy nem mindegyik tábla rossz, csak némelyik. Ez is igaz.
Reggel megint megfigyeltem, hogy a 29-es busz információs táblája mit mond. Helyesen tartalmazta a járat számát: 29. Ám „lebutított kijelző” lehet ez a mai, mert folyamatosan ezt közölte: Kolosy tér, majd ezt: Kelemen László u. felé. Igaz, ami igaz, de ettől még nem tudja meg a közlekedő, hogy most melyik megálló következik. A legérdekesebb az órája volt.
Ezt mutatta: 18.50. Ennél többet nem siethetne/késhetne, mert éppen reggel 6.50-en állt az én órám. Ám az övé folyamatosan „javult”, mert még tíz perc elteltével is 18.50-et mutatott. Este hét előtt tíz perccel már egész pontosan az aktuális időt fogja jelezni.
CODA: Tücsi elé kimentem autóval. Két HÉV-et vártam, majd hazajöttem. Közben ő hazaüzent mobilon, hogy a HÉV-en Aquincumnál bemondták: Kaszásdűlő következik. Kint sötét volt, ő sem figyelt, de ment még egy megállót. Aquincum helyett Rómaifürdőn szállt le, majd visszajött egy ellenjárattal. Ne higgyetek a BKV-nek, mert már az is trükközik! Nekem meg úgy kell, miért nincs mobilom.
Nyelvünk és agyunk – hogyhíjják
Ha egy idősödő ember elfelejt egy-egy nevet, jól teszi, ha megérdeklődi mástól, hogy pl. hogy is hívták a világ legjobb magyar futballistáját, aki ballábas volt? Ettől kezdve egy darabig emlékezni fog rá. Ám elég szörnyű, ha valaki öregedvén határozottan állítja, hogy az a hogyhíjják milyen furcsa. Vagy mint a Weöres-vers öregasszonya,
"Adjonisten, szomszédasszony!
Hova megy a szomszédasszony?"
"Hát ide, aztán oda át,
kéne egy kis hogyhíjják."
Hát mi az a hogyhíjják, ki az a hogyhíjják? És én honnan tudjam, ha az elbeszélő se tudja, kiről-miről mesél?
Nemegyszer magabiztosan még hozzá is teszi a mesélő a közhelyszerű kijelentést: ... pedig a nyelvemen van.
Nem igaz.
Ha valakinek a nyelvén van, köpje ki, és megértjük.
Úgy gondolom, hogy az illetőnek az agyában van, de éppen az a kapocs hiányzik, mely az agyi ingert verbális emlékezetté alakítgatni volna hívatott.
Tudom, hogy így van, magam is egyre több nevet felejtek.
Ezért nem tudok idősödve nyelvet tanulni, mert miközben egy új szót megtanulok, ötöt elfelejtek, és kezdődik a folyamat elölről. Értelmetlen hát.
Mindenesetre felidézem Karinthyék ide vonatkozó játékát, akik kérdőszavakkal citálták a verseket.
Mit csináltam micsodára, mit csináltam micsodára, azaz mit csináltam volna, ha mióta mit nem csinált volna.
Megoldás:
„Befórdultam a konyhára, rágyújtottam a pipára, azaz rágyújtottam volna, ha már rég nem égett volna...”
Karinthyéknak könnyű dolga volt, mert ismert költők ismert verseire illett rá-rákérdezgetni az előbbi módon.
Már valamivel nehezebb kitalálni, hogy mire is gondol a hogyhíjjákoló, aki ilyesvalahogyan fejezi ki magát – hogyaszongya: Hogyhíjjákoltam a hogyhíjjákra, minekishíjjákoltam az izére, azaz minekishíjjákoltam volna, ha az az izé nem izélt volna. De a mianeve már nem hogyhíjjákolt... nem is minekishíjjákoltam én avégett, hanem azért, mert hogyhíjjákolta, hogy egy hogyhíjják bent van a hogyhíjjákba.
De ha valaki egy nem ismert történetet prózában első kézből ad elő, szörnyű nehéz helyette kitalálni, hogy mit tudnánk meg, ha képes volna értelmesen elmondani azt, amire gondol. Most megismétlem az előbbi mondatot hogyhíjjákul:
De ha egy hogyhíjják egy nem hogyhíjjákolt hogyhíjjákot hogyhíjjákban minekishíjjákból hogyhíjjákol, nehéz a hogyhíjják helyett hogyhíjjákolni, hogy mit hogyhíjjákolnánk, ha képes volna hogyhíjjákolni a minekishíjjákot, amire hogyhíjjákol.
Utolsó kommentek