Mickey webnaplója

F. Kiss János
(*1879, †1964)
Életének története a mennyei Atya gondviselésének csodás példázata. 1879. április 29-én született Szatmár megyében, Csanálos község Porháza-tanyá­ján, a legszegényebb családok egyikéből. Tíz éves korában, télen a tanyájukról a faluba bejárva megtanult írni-olvasni. Számolni később tanult meg egy ­fogadott parasztembertől, akinek cselédtársaival együtt fizetett ezért. 1902-ben katonai szolgálatra végleg alkalmatlannak bizonyult. Édesatyjával az év októberében Amerikába szökött, atyja ugyanis megunta a cselédkedést, amely­nek hasznát nem látta, hiszen 24 évi keserves szolgálattal összesen 700 ko­ronát tudott megtakarítani. Ebben még János fiának négyévi keresete is ben­ne volt. Merész vállalkozás volt, de sikerült! Szénbányában dolgoztak Bakerton­ban, és két év alatt megtakarított pénzük­ből tízezer koronát küldtek haza.
Amerikában könyvvásárlásra is tellett. Imakönyv után kutatott, és a Római Katolikus Evangélium című könyvre hibázott rá. Olvasásába merült. Jóra fogékony lelkén akkora öröm vett erőt, hogy túláradó boldogságában hálából megfogadta Istennek, hogy holtáig pénteken csak kenyeret és vizet vesz ma­gához. Ezt a fogadalmát nemsokára Keresztelő Szent János példáján felbuzdul­va megtoldotta egy másikkal is, hogy életében szeszes italt többé nem iszik.
Kétévnyi távollét után kimerülten, de módosan hazatértek apjával. Itthon falujuk boltosnéja azt találta mondani János testvérünk nővérének, hogy János papnak való, ha előrehaladott kora miatt mégsem annak, akkor talán szerze­tesnek. János nem is tudott akkor szerzetesek létezéséről; Amerikában csak apá­cákról hallott. Megkérdezte tehát a káplántól: mi az igazság ebben. A káplán megerősítette értesülését: Vannak bizony, mégpedig nem is olyan messze innen, Szatmárott. Ferenceseknek híják őket, meg jezsuitáknak. Kik közé kívánkozik? – kérdezte a káplán. A szigorúbb szerzetbe mennék ­– válaszolta János. Mind a kettő egyformán szigorú – magyarázta a káplán. Akkor hát Jézus Társaságába, mert annak szebb a neve – döntött a jó testvér nem sokat tépelődve.
Így tévedt a jezsuitákhoz. Az Úr vezette őt közénk. A rendben szakác­csá képezték. 17 évig töltötte be ezt a – tapasztalatok szerint legfárasztóbb – munkakört, mégpedig az első világháborúban és az azt követő ínséges években; megfelelő segítség és felszerelés híján emberfeletti áldozatok árán. Miután 1928 augusztusában fáradtan végleg távozott a tűzhely mellől, 9 évig a sze­gedi kollégium villájának volt konyhakertésze és gazdája. Azonkívül ka­pus, sekrestyés, ebédlős itt is és Kalocsán is. 1950. június 19-én Mariapócsra szállították, onnan Mezőkövesdre, Jánoshidára, végül 1952. július 15-­én Pannonhalmára került Szociális Otthonunkba.
Szerényen meghúzódó, hallgatag, teljesen és egyedül Istennek élő, imádságos, kötelességtudó, kemény, sanyarú élethez szokott, elöljáróit tisz­telő, és Társaság szabályaihoz lelkiismeretesen ragasz­ko­­dó, vezek­lő életet élő aszkétának ismertük. Azon volt, hogy minél nagyobb hasznára legyen Jézus Társaságának az Egyház szolgálatában.
Proletár sorból emelkedett igen magasra: Nem ugyan hatalomban, em­berek fölé: nem lett urukká. Ennél többre vitte! Kárpáti Zoltán dr., a győri főorvos a kórház urológiai osztályán mondta néhány évvel ezelőtt a csodálkozás hangján ezeket az emlékezetes szavakat János bácsiról, miután őt a fájdalmas prosztata műtét után hosszabban kezelte és közelről megismerte: „Ilyen fegyelmezett emberrel, aki ennyire ura önmagának, még nem találkoztam.” Az Úr Jézus kegyelme növelte „Úr”-rá. Az Úr vezette őt: ,,Igaz volt.” …
P. Tüll Alajos levele