Ma átadtam Tücsinek mindazoknak az üdvözletét, akik érdeklődtek iránta: így
vagy úgy keresték – telefonon, emailben, velem való személyes érintkezés útján
stb. Ma ugyanis megint nála töltöttem egy órácskát.
Sok mindenről beszélgettünk, belekapcsolódott egy betegtársa is, aki az egészségügyben
dolgozik, oszt mégis beteg. (Nem reumára szakosodott.)
Ma nagyon készültem a látogatásra.
Direkt addig kerestük Micával Tücsi fülből lógatható nyakba való rádióját, míg
nyomára nem bukkantunk. Vittem boldogan, hogy biggyessze a mobilja alfelére a
csatlakozót, s máris az övé lehet az egész URH-s vételsáv.
Mondom, hogy készültem a látogatására.
Jó méretű, nem túl hosszú, lestrapált, eredeti, régi rajzolatú
Szentjánosbogár-pólókat vittem neki, hogy kedvére tornásszon bennük.
És még ez sem minden.
Elmondtam, hogy most már többfajta „vérlenyomorin” tablettát is szedek, mégis
ide-oda mászkál a tenzióm. (Na jó, bizonyos értékek között.) Jobb szeretném, ha
megállapodna, de egyelőre nem teszi. Érzékeny az idegi történésekre, de a testi
munka végzésére is.
Mindjárt a végére érek a látogatásnak.
Mint mondtam, ma kifejezetten tudatosan indultam az
irgalmasokhoz.
Az otthon és az irodában fellelhető valamennyi aprópénzt összeszedtem,
borítékba vágtam, hogy együtt befektessük. A kávéautomata ugyanis ötforintost
és attól felfelé mindenféle használatban lévő érmét elfogad. Kiváló alkalom egy
forró csokoládé elfogyasztására édes kettesben. Miközben élvezzük a gőzölgő
nedűt, külön jó érzéssel tölt el, hogy megszabadultam 28 olyan pléhpénztől, amelyet
a koldusnak is szégyellnék odaadni.
Apropó koldus. A téma örökzöld, de mára mintha még örökzöldebb volna. Nem
tudom, jó-e, ha adok valamelyiküknek?
Az egyik jezsuita azt mondta: Én mindnek szoktam adni, mert ugyan feltehetőleg
kilenc visszaél jóindulatommal, de a tizedik csakugyan rászorul, számára tehát
igazi segítség lesz adományom.
Mára egyebekben olyannyira elszaporodtak a koldusok, hogy mindenhová jut
belőlük. A templom bejáratnál is legalább ketten állnak, olykor hárman. Nekik még
sose adtam.
De mi is történt ma?
Megyek kifelé a miséről műanyag szatyrommal a kezemben, már túl vagyok a
kolduskordonon, mikor észreveszem, hogy a térdeléshez használt textilpárnát is
leemeltem a padtámla fogasáról. Visszavittem hát, és kezdtem elölről a
kijövetelt. Az előttem kifelé igyekvő középkorú pasas megszólítja az egyik
koldust: Szevasz, Ferikém! Hoztam neked reggelit. S nyújtja át a sztaniolba
csomagolt szendvicset. A másikának is adott.
Meglepett a jelenet.
Lehet, hogy ezek csakugyan nincstelenek? Lehet, hogy nem a reggeli felesre kell
a pénz nekik?
Már-már azon voltam, hogy írok egy rövidet arról, hogy hogyan lehet darizással
öt perc alatt megkeresni valakiknek a reggelire, esetleg ebédre valót is. Az elképzelt
pihent agyú történetet mégsem írtam meg, mert nem akarok ötletet adni a
lejmoláshoz, másfelől csakugyan tisztes szegény a koldusok egyik fele, még ha
nem is tudom, hogy melyik fele az.
Az ő méltóságukkal se szeretnék packázni.
Utolsó kommentek