Mickey webnaplója

Hazafelé jöttömben arra lettem figyelmes, hogy a flaszterjárdán csak úgy nyüzsög a sok apróság. Kicsi pókok gurulnak tova, megjelent a suszterbogár, na meg a sokféle hangya.
A késlekedő tavasz mégis nyitányt fújt hát harsonával, szélhárfával, játszi napsugárral, langy szellővel, duzzadó és ragacsos farügyekkel, sáfránnyal és ibolyával, tizenhét fokos meleggel.
Mivel a HÉV elment az orrom előtt, lekocogtam a Duna alsó rakpartjára, egy kis terepszemlére.
Az érdekelt, miféle változás történt azóta, hogy nem láttam. Már a múltkor sem találtam ott a hattyút. Úgy látszik a martot (meredek lefutású part) nem szereti, csak a partot, amely nem olyan meredek lefutású. A magas vízállás miatt „elfogyott” a sziklás rész és a vízszintes betonpadka. A hideg eltűntével pedig a beömlő csatorna beszájadzása környékéről is szétspricceltek a téli kosztosok. Nincsenek madárcsoportosulások. Csak itt-ott mutatkozik belőlük egy-egy példány…
Bár mintha csorogna egy fehér madár lefelé. De mégse. Nem az, hanem egy jobb minőségű keménypapírból hajtogatott hajó. Elég jó tempóban húzott délnek, belekapaszkodott és tolta magával az enyhe szél. Így aztán egyre inkább lemaradt mögötte egy margarinos csésze, meg egy olajos pillepalack, egy flakon. Utóbb pedig egy amorf műanyaghab igyekezett lefelé. A szokásos uszadékfákat, vízbe sodort leveleket nem is említve.
A parton még mindig lanyha a mozgás. Egy biciklis pedálozott csak míg jelen voltam, egy férfi egy bakon üldögélt, elmélkedett, lejjebb néhányan napoztak, a túloldalon (a szigeten, ugye) pedig valaki nem bírt magával, derékig vetkőzve süttette a hasát a napon. Még szemlélődhettem volna, hiszen nem hajt a tatár…
Hanem hát a rutin…
Ahogy megláttam a kanyarban a közeledő HÉV-et, üstöllést elindultam a megálló irányába.