A KIENGESZTELŐDÉSTŐL AZ ÖSSZEFOGÁSIG
Amit Kamarás István leír, az fontos, érdekes és a mai magyaroknak alapvető problémája. Ekkora egymás elleni bizalomvesztés talán elő sem fordult még történelmünkben. A kiengesztelődés témája tehát foglalkoztat mindenkit, aki komolyan veszi kereszténységét, de azt is foglalkoztatja, aki mindenkivel való egységre vágyik. Itt és most nem feladatom kifejteni, hogyan jutottunk a bizalmatlanságnak ekkora fokára. Elég legyen annyi, hogy a jelenség nem kívánatos, és minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk annak érdekében, hogy megbízhassunk egymásban, hogy lakat nélkül bárhol otthagyhassuk kerékpárunkat, mert senki nem lopja el, hogy eldobhassuk bejárati ajtónk kulcsait, mert senki sem fog betörni hozzánk, hogy biztosak lehessünk abban, hogy mindenki megveszi menetjegyét, befizeti adóját, és az utcán senki nem fog hátba támadni, leütni, megerőszakolni senkit, és a zsebét se üríti ki senki. Se a tolvaj, se az államapparátus. Érezzük, mekkora távolságra vagyunk ezektől. Kamarással együttgondolkodva sok-sok szentírási hely és idézet jut eszembe, mert a kérdéskör, melyet felvet, az isteni kinyilatkoztatás fényében kerül a helyére.
I. Mit is tanít nekünk az Úr? A sokféléből kiválasztottam néhányat, melyet a téma szempontjából fontosnak tartok:
1. Az Ó- és az Újszövetség nem
ugyanazt tanítja. A szemet szemért, fogat fogért eljárásmód vagy alapmagatartás
nem azonos a krisztusival: „tartsd oda másik arcodat is”, „add oda köntösödet
is”, „menj vele még egyszer annyi lépést”, aki kölcsön akar kérni, attól ne
fordulj el (Mt 5,38skk) stb.
2. Hogy mi mire vagyunk képesek, Jézus kifejtette a mennydörgés (boanergész)
fiainak, akik – amikor nem kaptak éjjeli szállást egy faluban –, azt
tanácsolják Jézusnak, „hívd le rájuk az istennyilát”. Jézus ekkor azt mondta
nekik: „Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek”. (Mk 3,17) Hányszor
viselkedünk egymással hasonlóképpen. Pedig . . .
3. Jézus világosan fogalmaz, amikor elénk imádkozza a miatyánkot: bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. (Vö. Mt 6,9–15) Hihetőleg az eredeti szöveg ilyesvalami: Bocsásd meg a vétkeinket, mert mi már megbocsátottunk (!) az ellenünk vétkezőknek. Ilyen fontos saját üdvösségünk szempontjából a megbocsátás. Isten nem tud velünk mit kezdeni (nekünk megbocsátani se), ha mi nem bocsátunk meg egymásnak.
4. Úgy kellene viselkednünk, mint ahogy az apa viselkedik a Tékozló fiú című parabolában. (Lk 15,11–32) Önfeledten bocsát meg a tékozlónak. Elébe siet, átöleli, nem kérdezi a részletekről, hanem ünnepséget rendel el a megkerült tiszteletére. Itt ugyanolyan személyiségcsere bontakozik ki, mint a Kamarás-cikkben emlegetett esetben: amikor is Krisztus találkozik a házasságtörő asszonnyal Jákob kútjánál. Az igazi megoldás a letisztult lelkek, az istenszeretettől átjárt emberek irgalmas, mindent megbocsátó szeretete, mely személyiségcserében bontakozik ki. De mi nem tartunk itt, csupán efelé menetelünk.
5. Amit megtehetünk, a naivságig
jóhiszeműen közelíteni a másikhoz: mentegetve őt, mint Jézus tette, amikor
kijelenti a meggyógyított betegről: nem tehet róla sem ő, sem a szülei. Nekünk
is meg kell lépnünk ezeket a lépéseket: Nem tehet róla, mert ilyen az
öröklöttsége, ilyenek voltak az otthoni szokások, ilyen volt a neveltetése, ezt
tették vele a hamis ideológiák, ő már így fog meghalni, mert esélye sincs a
változásra stb. Ehhez a mentalitáshoz humor kell, ez az én tapasztalatom is.
(Nem tehetek róla, egy mesét kell ide idéznem, mert ott találtam hasonlóságra.
Gyere, csacsi öreg medvém – mondja Róbert Gida Micimackónak.) Hányszor
alkalmazhatnánk igazán mosolyogva: Gyerünk, csacsi öreg medvék!
6. Csaknem hihetetlen, hogy házasságra vágyó fiatalok illatanyaguk alapján
képesek helyes döntést hozni a kiválasztandó személyre vonatkozóan. Mert vannak
az egyén illatanyagához illő, és vannak tőle eltávolító szagok, illatminták.
Így a természetünk, lelki beállítódottságunk, egész karakterünk is lehet mások
számára vonzó vagy taszító. Az ellenségszeretet arról szól, hogy a fennálló,
olykor akár irritáló különbségeinket is tudomásul vesszük, és szeretettel
elviseljük. Mindenáron. Noha tökéletlenségünk ezt nem teszi lehetővé, mégis meg
kell próbálni (önfelülmúlás).
7. Tabódy István története ismert. A recski táborban a smasszer rendszeresen összerugdosta őt, amiért kifejezte neki, hogy mert keresztény, ezért szereti őt. Tabódy türelmének már a határához érkezett, s elhatározta, ha újfent meg akarja alázni az őr, többé nem tűri. És akkor csoda történt. Az őr leültette, megreggeliztette, és soha többé egy ujjal sem nyúlt hozzá. Esete az ellenségszeretet mintapéldája. Emberi természetünk tusakodik elfogadni a velünk ellenségesen viselkedőket. Mégis erőt kell venni magunkon.
8. Kamarásnak még két felvetésére reagálok. A közösség kontra magány kérdésére. Jean Vanier könyvet írt Közösség címen. Ebben feltárja a közösségek keletkezését, fennmaradásának esélyeit, az összetartó erőket, leírja az emberek elhelyezkedését a közösségeken belül. Ír konfliktuskezelésről is. A legmeglepőbb a könyv végén tett megállapítása, melyben megírja, hogy a legpéldásabb közösségben is időnként, esetenként magányossá lesz az ember. Ez kikerülhetetlenül előfordul. Nem ismerem a szeminárium bűnös mulasztásainak mivoltát, úgy vélem azonban, hogy a magányra hiába készül bárki. Csak rákészülni, megélni és kibírni lehet, tanulni aligha.
A másik az általa leírt méricskélő magatartás: feltételekhez szabom a bocsánatomat. Erre reflektálva használok egy képet, a büntető szülőét. Soha sem szabad megütni egy gyereket – szól az elv. Ám talán egyetlen felnőtt sincs, aki ne kapott volna ki olykor gyermekkorában. Ugyanígy: amikor valaki tetteivel súlyosan vét, előfordulhat, hogy tiltakozásul, utolsó eszközként – egyéb kifejezési eszköz híján – megszüntetem az illetővel a „diplomáciai kapcsolatot”. Ha úgy tetszik, ez egyfajta lelki sértés, ütés. Tiltakozásom nem arról szól, hogy nem szeretem, hanem arról, hogy az eszközök szűkös volta miatt ilyen módon tudom csak jelezni, értésére adni, hogy amíg cinikus, vagy általam bármiféle tolerálhatatlannak tudott magatartásán nem változtat, addig nem ismerhetem el barátomként, addig „felejtsen el”. Ez a lépés nekem is fáj, de meg kell lépnem. Máig vitatkoznak azon pl., hogy a FIDESZ jól teszi-e, hogy kivonul akkor, amikor értelmetlen fecsegésnek tekinti az ülésteremben elhangzottakat. Kérdezem: még milyen eszköze van arra, hogy tiltakozzon egy-egy romboló szómágia ellen. (Hozzáteszem: teljes szívemből sajnálom a két frakcióvezetőt, aki viszont évek óta kénytelen végighallgatni gyűlölködő hangvételű beszédeket.)
II. A Kamarás István vitára bocsátott cikkére való reflektálás végén úgy vélem, hogy írnom érdemes a nemzeti összefogásról. Mivel igen régóta (a szakadék mélyülése óta) foglalkoztat a kérdés, megírom mindazt, ami reményem szerint segíthet.
1. Vissza kell mennem a rendszerváltás első idejére, amikor B. Petőfi Ágnes egy szösszenetet helyezett el az IGEN hátlapján. Az alapító főszerkesztő, Czakó Gábor, igen sűrűn elmondta, hogy ez a rövid írás a lap egyik legjobb, legfrappánsabb szövege: „Rendszerváltozás? Te mennyit változtál?”
2. Egyik főpapunk szerint a szavaknak már semmi értelmük, jelentésük, súlyuk, erejük nincsen. Talán a tettek még érnek valamit.
Az eddigi két citátum összefügg. Azért nincs súlya a szavaknak, mert arra irányulnak, hogy egymás lelkiismeretét vizsgáljuk, és közben magunkat szeressük. Fordítva kellene lennie: másokat szeretni (ez volna a helyes önszeretet is egyben), magunkat pedig megvizsgálni, kontroll alatt tartani. Tehát ki-ki csak magára vonatkozóan végezzen lelkiismeret-vizsgálatot! Vajon milyen eredményre jut?
Most egy szóra visszakanyarodok az első kérdésre: Te mennyit változtál? Te, azaz rám vonatkoztatva: én. És most jöjjenek a kérdések:
Komolyan vettem-e, hogy megfizetem adóimat, vagy csak azt, ami nagyon kötelező?
Szemetelek-e, vagy inkább feltakarítom a szemetet, bárkitől származzék?
Hazai árut vásárolok-e, vagy azt, ami a legolcsóbb, a legközelebb kapható?
Törekszem-e megismerni nemzetem múltját, jelen politikáját, trendjeit?
Vigyázok-e hazánk értékeire, kultúrájára?
Tanulom-e a szomszédok nyelvét? Akár lakásszomszédomét is, aki magyarul beszél.
Próbálom-e megérteni mások eltérő mentalitásának okát, összetevőit?
Próbálom-e szeretni minden felebarátomat (legalább nem ártva neki, legalább rossz hírét nem keltve, legalább nem bántva érdekeit, megszerzett hírnevét)?
Sorolhatnám még a saját magamra vonatkozó vizsgálat kérdéseit, de nem teszem. A mentalitás fontosságára eléggé felhívják ezek a példák is a figyelmet. Ha már tudatosítottam magamban, hogy miken kellene változtatnom, már megérte az önmagamra való reflektálás a ráfordított időt.
3. Középiskolás koromban azt tanultam, hogy a vita alapelemei között első a közös platform kialakítása a vitatkozókkal. Ez a vita conditio sine qua non-ja. Ameddig ez nincs, nem érdemes vitatkozni, mert nincs miről vitatkozni. Most már csak az a kérdés, hogy létezik-e, létezhet-e közös platform, és kikkel? Van-e reális esélye a közös platform megteremtésének?
Az ország építői és rombolói közös platformjáról nehéz beszélni. Mert mi lehet a víznek és a tűznek a közös platformja? A kémia?
Platformot csak építőkkel tudok kialakítani. Keressük egymást, építők!
Ám az építők sem fehérek-feketék, hanem hús-vér emberek. Ez nekem annyit jelent, hogy az építők általában építenek, és csak ritkán rombolnak, a rombolók ritkán építenek, zömmel rombolnak.
Ha ennyire relatív a helyzet, akkor viszont egy marad: Mindenkivel közös platformra lépni, aki építőnek vallja magát, az ártatlanság vélelme fenntartásával, és végtelen jóhiszeműséggel. Mindig lesznek sorainkban árulók, akik titkainkat kijátsszák, hatásfokunkat lerontják. És mégis építenünk kell.
Legyen modellünk az angoloknak a II. világháború idején folytatott mindennapos tengeri gyakorlata. Az angol hajókonvojok szakadatlanul szelték a nagy vizeket, noha a német tengeralattjárókból kilőtt torpedók hatalmas károkat okoztak nekik mindaddig, míg amazok fel nem fedezték a radart. Attól kezdve felismerték az U-Bootok helyzetét, és eredményesen visszatámadtak.
Nekünk is ez a feladatunk. Tesszük nemzetépítő dolgunkat, lehetőség szerint megszerezve hozzá a szomszéd nemzetek szimpátiáját kultúrájuk iránti őszinte érdeklődésünkkel. Ha egyszer megtaláljuk a hatásosabb eszközt a rombolás ellen, azt fogjuk alkalmazni.
4. Aki keresztény, tudja, hogy ez a föld nem maga az Éden, és nem is lesz az a világ végezetéig. Majd utána lesz az. Addig pedig mi vagyunk a küzdő egyház, akik egyben az Isten országának építői, részesei. A küzdelem elsősorban bennünk folyik, rosszra hajló természetünkkel. Ebben a közdelemben nem vagyunk magunkra hagyva. Bennünk él Krisztus, s ha együttműködünk vele, akkor minden látszat ellenére egyre inkább krisztusiakká válunk.
5. Tudjuk, hogy minden kegyelem. Én egyedül alig valaki vagyok. Krisztussal viszont VALAKI. Pál írja: Élek, de már nem élek, hanem Krisztus él énbennem. Arra kell törekednünk tehát, hogy belső békénk, szabadságunk, szeretőképességünk, irgalmunk, megbocsátani akarásunk növekedjen. Ettől leszünk egyház, melyen a pokol kapui sem vesznek erőt.
XII. Piusnak üzente Sztálin: Mit
akar a pápa? Hány hadosztálya van? A pápa úgylehet semmit se felelt erre
a kamaszos kihívásra, én azért visszakérdezném: Hány hadosztálya van a
Szovjetuniónak? De nem tehetem, mert hadosztályostul megszűnt a bolsevik állam.
Minden istentelen földi hatalmasság így jár, akkor is, ha Isten malmai lassan őrölnek.
A mi reményünk, hitünk, szeretetünk alapos. Nem miattunk, hanem a háromságos
egy Isten miatt. Éljünk vele, éljünk Vele.
Utolsó kommentek