Mickey webnaplója

Sajátos nap ez a mai. A szerkesztőség szintjén senki rajtam kívül. Mezítláb közlekedem a folyosón, akár gatyába is táncolhatnék, fejemet langyos vízzel leöblítettem, mert elég rendes a kánikula. Bal felől zsebrádiómon szól Beethoven gyönyörű IV. szimfóniája. Gumilapátos TA-LUX ventilátorom pedig itt búg jobbról, stílszerűen, merthogy az előbb fejeztem be a még szoc. időkben indult IGEN c. katolikus ifjúsági lap önreflexióját. Meglep, hogy az utolsó idősebb főszerkesztőjének (Olivér, alias Krómer István) még csak a nevével sem találkozom a visszaemlékezők anyagaiban. Megtudtam a lapból, hogy nem B. Petőfi Ági, hanem Réti Gábor írta a legjobb glosszát, mely így hangzik:
„Két búsmagyar a rendszerváltozás után.
– Mondja, uram, változott itt valami?
– Ön, uram, semmit sem.”
Ez azért fontos nekem, mert pontatlan adatokat írtam a Távlatokba, bár lényegét tekintve nem.
Az emlegetett ominózus szerk. értekezleten magam is ott voltam, ahol döntlés született Ományi Kálló Györgyi cikkének közlése mellett. BPÁ kilépéssel fenyegetett, kérve, hogy az ő nevét vegyék le a lapról, ha megjelenik az egyéb vonatkozásokban jellegtelen cikk.
BPÁ kérdésre kifejti: „... bennem is volt olyan érzés, hogy a fene egye meg az értelmiséget: az emberek feje fölött beszélnek”, stb... Nekem ez azt súgja, hogy az éretelmiségiek nem teljesítik a rájuk bízott feladatokat. Elmélázom azon: Vvajon csak ők nem? Lehet ezt foglalkozáshoz, hivatáshoz kötni? A vöröskeresztesek maximálisan teléjesítenek? A szemetesek igen? A tanárok igen? A kereskedők igen? A munkaszervezők igen? A szociális munkások, a koldusok, a kecskepásztorok igen? Nem Lehet esetleg, hogy közös alkotásunk ez a rakás szerencsétlenség?
Az IGEN engem mindig a fenegyerekségre emlékezetett. Pukkasszuk a polgárokat, hökkentsük meg őket, döbbentsük rá valamire, dörgöljünk be egy maflást, hozzuk ki a sodrukból. Szembesítsük a tényekkel, mondjuk meg pacekba. Ez persze csak hozzám képest igaz, aki sokkal visszafogottabban fogalmazok. Magam azt képzelem, hogy Isten végül is mindenkit megpróbál üdvözíteni.
Azt képzelem, hogy az ellenkező végletekért imádkozókat egyaránt szereti,
mert egyikünk se tudja, mit cselekszik, már csak azért se, mert
az Ő útjai nem a mi útjaink, az Ő gondolatai nem a mi gondolataink,
mert az Ő irgalma nem a mi irgalm(atlanság)unk.
Ő csakugyan gyönyörködni szeret alkotásában.
Ezért halálunkban leszidoloz rólunk minden földies rozsdát, elszíneződést, foltot, hogy képesek legyünk belesimulni a vele való életközösségbe.
Nem gondolom, hogy a túlvilágon szeparék lesznek:
Egy az ateistáknak,
egy a mosdatlanszájúaknak,
egy az erőszakosaknak,
egy az örök ellenzéknek,
egy a liberálisoknak,
egy az arisztokratáknak,
egy a proletároknak,
egy a népieseknek,
egy az animistáknak,
egy a kontemplálóknak,
egy a kábítószer rabjainak,
egy a gyarmatosítóknak,
egy a rabszolgáknak,
egy a prostiknak,
egy a striciknek,
egy a katolikusoknak,
egy az óhitűeknek,
egy az újságíróknak,
egy a tévénézőknek,
egy a tevehajcsároknak,
egy a pünkösdistáknak...
Gondoljátok csak meg.
Ezért olyan lapot szeretnék, amely mindenkit megszólítva az előzőeket értésükre adná.