Ne gondoljuk, hogy másképp van ez az emberek között. Ha valaki a primitív népek életmódjával ismerkedik meg, szembetűnik neki, hogy a vadászó-halászó népek körében általános, hogy a gyermekek azonos nemű szüleik társaságában töltik ifjúságukat. A fiúk megtanulják a dárda, nyíl stb. használatát, a lányok az ehető növényfajtákkal ismerkednek meg, gyűjtögetnek. Mindkét nemhez tartozó gyerekek folyamatosan párbeszédben álltak szüleikkel. Ők voltak az életre felkészítőik, tanáruk, trénerük, egy személyben. Amennyire nyomon követhető a primitívek életmódja, eléggé központi helyet foglalt el benne a játék, az ének, a tánc, az ősök története, és persze a különféle szertartások.
Hová csökevényesedett ez a generációk közötti kapcsolat?
Először a férfit vették ki a családból, amikor a specializálódás következtében, vagy a mezőgazdasági művelés alá vont földeken, az ipari forradalomtól kezdve a gyárakban kellett tölteniük életük nagy részét. Elég gyorsan követte ezt a nők sorsának ellehetetlenítése is. Pl. a proletárasszonyok Angliában a szó legszorosabb értelmében szögre akasztották apró gyermekeiket, a falra egy zsákfélében. Ezek a gyerekek – enyhén szólva – ingerszegény környezetben nőttek fel. No nem sokáig, mivel hamar maguk is megismerkedtek a termeléssel. El is halt közülük igen sok a gyilkos tempójú kizsákmányolás következtében.
Hol van már a követési effektus, hol a tapasztalatok átadása, hol a modellkövetés?
A modern és posztmodernkor sem javított lényegesen a helyzeten. Bár kevesebb lett helyenként a munkaidő, bár lehetővé tették helyenként az anyáknak, hogy hosszabb-rövidebb ideig otthon maradjanak gyermekeikkel, általában nem lett jobb a helyzet. A gyerek példaképeit elsősorban társaiban találja meg, másodsorban a tömegtájékoztatásnak nevezett tévécsatornákon keresztül kapja, számítógépes időtöltésekben szerzi meg.
Csak éppen gyökértelen marad,
csak éppen nincsenek fix kapaszkodói ahhoz, hogy értelmesen kutasson a világhálón, hogy értelmesen válassza meg a néznivalókat a tévén.
Csak éppen nem ismeri a klán, a család korábbi generációinak a történetét,
csak éppen fogalma sincs arról, kik saját szülei, milyen készségeket volnának képesek rá hagyományozni;
fogalma sincs, hogy milyen világnézetet vallanak, ha van egyáltalán értelmes elképzelésük az összefüggésekről.
Magyarán: a ma gyermeke kellő tapasztalatok hiányában kénytelen fontos döntéseket meghozni, sokszor egymaga. Döntse el, hogy mi szeretne lenni, de segítséget alig kap hozzá, döntse el, hogy milyen világnézethez akar kötődni, segítséget ehhez is alig kap. A legújabb szamárság: Döntse el, hogy milyen nemű szeretne lenni. (Volna egy ötletem, mely szerint egyszeri szemrevételezéssel megoldható ez a döntés az esetek 99,9%-ban.) Kizökkent világunk nem találja magát. Benne a kizökkent emberek sem találják helyüket, és mindenféle kóros gondolatokkal bombázzák a társadalmat.
Éva lányunk meséli, hogy Nyugaton a helyzet még elképesztőbb. A gyerekek megtanulják, hogy mihez van joguk. És verik a nyálukat jogaik, érdekeik érvényesítésére. Miközben soha senki nem mondja el nekik, hogy joga csak annak van, akinek párhuzamosan kötelességei is vannak. Ez éppolyan kóros-káros, mint a közéletben, ahol jogok és előjogok illetnek egyeseket (ki tudja, miért), miközben kötelességeikről egy szó sem esik.
Meg kellene már ráznunk magunkat. Legjobb tudásunk szerint foglalkozni saját gyermekeinkkel, hogy felkészüljenek a környezeti ártalmak kivédésére, hogy a világban úgy járjanak, mint akik a Teremtőtől azért kapták a Földet – ingyen –, hogy éljenek vele, éljenek belőle, és rajta. Vegyék észre, hogy feladatuk van, mely tehetségeikre szabott. Ezen kell dolgozniuk, és nekünk, velük együtt.
Utolsó kommentek