Mickey webnaplója

Fordítok a dolgon, mielőtt ordítok a dolgom miatt. Arról van szó, hogy általában a napi adagiumomat megteszem a számítógép előtt (mögött) ülve, majd napi kétórás gyaloglás következik lehetőleg fényképek készítésével párhuzamosan. Ezután szoktam a fotók kidolgozását és a poszt megírását megejteni, de eddigre behorpad a hátam, és átszúr a szívem irányába. Ezért vagy fordítok, vagy ordítok. Inkább fordítok. Előbb írok, s fotózom, aztán megyek sétálni.  (Nem kívánhatjátok, hogy behorpadjon a hátam!)
A fotózás ma megvolt a délutáni felhőszakadás jóvoltából. Valóságos „arany” esőt fotóztam. Márhogy májusi – aranyat érő – esőt.
A munkába is jókorát haraptam.
Berekesztettük közös erővel a Távlatok utolsó számának nyomdára való előkészítését. Leadtam a Bangha-napló szkenneléséből általam alapanyaggá varázsolt anyagot, elkészítettem a netre való felrakáshoz a 19. Távlatok számot.
Főztem és megebédeltem,
rendeztem a Pafinak adandó adminisztrációs vackokat.
Most pedig itt
ülök, és már megint kezd behorpadni a hátam. Így hát sebtében
abbahagyom a posztot,
beveszek egy antihátbehorpin tablettát, még
benyomom a képeket a helyükre, aztán
hátradőlök a fotelban és
lóbálom a lábamat lefekvésig és/vagy Csehovot
olvasok, mert még tart a könyvből.
* * *
A mai tízezer lépést szintén könnyedre vettem. Abból indultam ki, hogy ha túl vagyunk egy felhőszakadáson, nem követi újabb. Mivel tapasztalatom szerint az MBT kifejezetten flaszterra készült, úgy döntöttem, hogy átmegyek a vasúti hídon Újpestre, a másik oldalán pedig visszasétálok.
Hogy miért?
Mert a Duna fölött tiszta a levegő, nem használják el az autók stb.
Szeltem a szép szelíd szelet,
szabadon szuszogva szórakoztam,
szinte szaladtam,
ahogy haladtam.
Egy fotós próbált lekapni egy francia hajót, melynek a nevére is emlékszem: Victor Hugo. Méretes sétahajó volt, zöld műfűvel leterítve, s néhány vakmerő utas dacolt a borús idővel, a nyugágyak némelyikén magát összehúzva. Honnan jöhettek?
A Rajna-Majna-Duna csatornán végig.
Biztosan.
Hiszen Strasbourg felirat is díszelgett a hajón.
A velemkorú fotós valamit elbliccelhetett, mert átugrott a korláton, át a síneken és a túlsó járdán folytatta a képkészítést. Később pedig egy velem szintén egy idősnek látszó turistaszerelésű fickó vizsgálta Budapestet látcsövön keresztül, majd ő is gondolt egyet, és átugrált-mászott az én térfelemre.
Így értem el Újpestet, ahol a kerítés hiányosságait kihasználva bújtam át a déli járdára, hogy csakugyan változatosabb legyen a visszautam.
Ide nem vezet lejtő csak lépcső, ezért szinte sose cangáznak rajta, inkább kocogókkal találkozhat az ember.
Most is így volt.
Többen dübörögtek el mellettem.
Sajnáltam, hogy otthon hagytam a fényképezőgépet, mert a nap az izlandi vulkánkitörés porfelhője miatt nemhogy opalizál, egyenesen elveszítette kontúrját, és udvar veszi körül, és gyöngyházfényű.
Mire hazaértem, eltűnt az újabb felhők mögött. Mindegy, még lesz módom megörökíteni elváltozását.
Itthon csakugyan Csehovot olvastam.
Megint oda lyukadok ki, hogy az a pali nagyon tudott írni. Jó megfigyelő lehetett, sok történetet meghallgathatott, s ezekből párolta le a maga sztorijait.
Egyiket jobban élvezem a másiknál.