Mickey webnaplója

Általános tapasztalat, hogy napi 10 000 lépést egészséges sétálni mindenkinek. Létezik már lépésszámláló, létezik gyakorlati számítás, miszerint kb. egy óra ütemes séta egyenlő ezzel a lépésadaggal.  Most az újra támadó kánikula idején nem teljesítem a napi kvantumot az utcán, mert sok a jóból – hetvenhét ágra süt a nap. (Tegnap halottam a tévében egy megjegyzést, miszerint amerikai kutatók megfigyelték, hogy idén júniusban a világ minden részén melegebb volt a szokottnál.) Nem tudom még, hogy júliusára mit állapítanak meg, csak sejtem.
Itthon dolgozom, mint írtam már, a redőnyök hűvösében.
Igen, amint elmennek családom tagjai, minden nyílászárót becsukok, minden redőnyt leengedek. Egyedül én szívom a levegőt, mely ki is tart addig, míg a többiek megérkeznek. Ekkor nyitunk, de kellemesebb alaphőmérsékletről indul a lakás elárasztása a forrósággal, mintha nem tenném meg óvintézkedéseimet. Visszatérve a 10 000 lépéshez, tegnap reggel megmértem a templomunkig menetel lépésszámát. Az én lépéseimmel 2080 lépés adódott. Az visszafelé már majdnem a fele a sétamennyiségnek. Ebben a hőségben, mint megfogalmaztam, nem mászkálok a forró utcán, ha nem muszáj.
Viszont semmi akadálya annak, hogy nagy magányomban egyedül rójam mezítláb a közlekedő kőpadlóján a távokat.
Szeretem ezt a hűvös tapintású kőpadlót. Rómára emlékeztet, ahol szinte mindenütt csempe, márvány stb. a padlózat. Ezt csaknem folyamatosan mossák, takarítják, tartják csillogó tisztán. A miénk is szép lett, és kellemesen hűvös érzetet ad.
* * *
Öt perc nosztalgia.
Gőzerővel gyártom digitalizálásra a korábbi Távlatok számokat. Ma érkezetem egy tizenöt évvel ezelőtt készült cikkem átolvasásához. Az egyik legszebb tanúságtétel zanzáját róttam papírra, melyet egy csinos menyecske, egy felnőtt megtérő osztott meg velünk, ámuló hallgatóival. „Ő”-ző alföldi tájszólású előadása ma is a fülemben muzsikál. Most veletek is megosztom, amit mondott. Isten áldja meg érte!
„Közösségépítés az Alföldön
T.-né K. Éva férjes asszony, egy kisgyermek édesanyja. Otthon csak káromkodásképpen hallotta Isten nevét kiejteni. Tizenhét éves, amikor egy fiú megkérdezi tőle, hogy vallásos-e. A kérdés gondviselésszerű volt. Nagyon elgondolkoztatta. Azonnal érdeklődni kezd a helyi könyvtárban, de csupán olyan művekre bukkan, amelyek Isten elutasítását bizonykodják. Egy év telt el, mire megértette, hogy tényleg van Isten. Tovább keres.
Egyszer a templomban áll az oszlop tövében, s mondja a mise szövegét: „Uram, nem vagyok méltó. .." Hirtelen úgy érezte, hogy Fény árad a szívébe. Olyan tapasztalat volt ez, ami mindent a helyére tett benne. Olvassa az evangéliumot. Sokat sír, mert nem érti. Elhatározza: Úgy akar élni, mint Jézus.
Az említett fiú kitartott mellette, később feleségül is vette. Fiuk született. Beköltöztek az m.-i megüresedett plébániára engedéllyel. A kertben termelt uborka árából kezdték a lepusztult épületet helyrehozni. A munkák során különféle iparosokkal kerültek kapcsolatba. Velük Jézusról csak akkor beszéltek, ha kérdezték felőle őket.
A tudásra szomjas asszony egymás után végezte el a teológiát, a hitoktatóképzőt, az OLI tanfolyamát, melyet az egyházközségi tagok számára indított. Végül pedagógiát is tanult. Gyereküket a településen nem vették fel az óvodába, merthogy hittanos. Ők azonban kitartottak a hitoktatás mellett. Példaadásuk nyomán mások is – egyre többen – kezdtek érdeklődni a vallás iránt.
Az érdeklődők számára egynapos kirándulásokat szervezett. Az elvadult társaság napközben előforduló torzsalkodásai, olykor ellenséges érzülete erősen igénybe vették szervezetét. Alkalmanként 4-5 kilót fogyott. E kellemetlenségek ellenére rendszeressé tette ezeket az ismerkedésre alkalmas kirándulásokat.
Kérték arra is, hogy indítson felnőtt hittant. Éva elvállalta, de feltételeket szabott: pontosan kell érkezni, a másik mondandóját nem minősítheti senki, mindenki elmondhatja, amit a témáról gondol, s ha úgy akarja, szabadon eltávozhat a közösségből anélkül, hogy ezért kibeszélnék.
A tízparancsolattal kezdték. A hetedik parancsig viszonylag simán ment minden, de a „ne lopj!" megosztotta a társaságot. Az első csoport szerint, aki nem lop, az hülye. Ezek természetesen távoztak. A második csoport szerint apróbb csalások megengedettek, kicsire nem nézünk. Ezek közül is sokan elmentek, de nem mind. Azok távoztak, akik nem mertek az evangélium szerint élni, és így nem maradt mondanivalójuk a közösség számára.
A néhány emberre apadt mag szerint Jézus gondoskodik rólunk, tehát nem lopunk. Ezek komolyan vették, amit Jézus tanít, elfogadták, hogy Jézus újfajta életmódot kínál azoknak, akik kölcsönösen szeretik egymást. Közösségük kezdett gyümölcsöket teremni. Egyik alkoholistájukért imádkoztak, és az meggyógyult. Akik maradtak, azóta is együtt könyörögnek betegeikért. Mint Éva említi: „most sorra gyógyulgatnak azok, akikért imádkoznak." Hozzáteszi: „a megmaradt néhány tag testvéri szeretetben, mennyei boldogságban él."
Most két osztályban tanít hittant kisgyerekeknek. Osztályonként öt-hat nebuló jár a foglalkozásokra. Sorra játsszák el az evangélium epizódjait, történeteit. Bábkört hoztak létre. Az ifjúsági hittancsoportból két fő elhatározta, hogy ezután Krisztusnak szenteli életét. Egyikük hittanárképzésre jelentkezett.
Két állami gondozottat vittek nyáron kirándulni. Olyanokat, akik kikerültek az intézetből. Lakásuk nem lévén, egyik család befogadta házába őket. Némi feszültséget jelent másságuk, diszkós életmódjuk, melyet keresztényi szeretettel kísérelnek meg elviselni.
Egy református lány kereste fel közösségüket azzal, hogy szeretne velük imádkozni. Ma már vallását is komolyan veszi. Lelkésznőnek készül.
Rendszeresen részt vesznek a nagymarosi ifjúsági találkozón. Ez minden alkalommal nagy élmény. A hittanos gyerekek megnyílnak. Érzéseiket szabadon fejezik ki. Egyikük ezt vetette papírra: „Számomra a közösség mindent jelent. Olyan, mint egy pihenősziget, ahol szeretnek, vigasztalnak, bátorítanak minket. Olyan hely, ahol valóban Jézussal találkozhatunk."
Éva még hozzáteszi: „Egyedül elfújt volna engem a szél!"
Nem akarom tovább cifrázni: Van egy közösségünk itt helyben. Elég istenesen élnek. Hittel kellene betegeinkért imádkozunk velük, hogy „sorra gyógyulgassanak” az itteni hívek is.