Mickey webnaplója

Esik. Ennél kevesebb tömör mondata van nyelvünknek. A szűkszavú harcosok nyelve ez. Gárdonyi szerette az ilyeneket nagyon: Az egri csillagok legszebb mondata: Elmentek.
A vadászok nyelve ez. Még elriadna a vad, ha sokat fecsegnénk. Tehát: Esik. Havazik.
Pitymallik. Villámlik. Mennydörög.
Tömörkény juhászainak nyelve ez. – Hó lösz – mondja az egyik. – Löhet – felel rá a vele szemközt terelő juhász – … vagy dara – toldja meg még elmenőben a nyomatékosság kedvéért.
Nos, ma esik.
Szürke minden.
Sok egyebet nem lehet róla írni.
Kalapom bírja a nedvességet, kabátom is, ezt az alig esőt. Lehet, hogy nem nagy téma, de hallatlanul fontos az, hogy ma
ESIK.
Fontos, mert hónapokig egyáltalán nem esett. Az elvetett őszi gabonának-repcének, miegymásnak tán már így is túlságosan késő a nedvesség. Kellene még hó … vagy dara. Sok hó, sok dara. Na nem a flaszterre, hanem a földekre. „Add már, Uram, az esőt” énekelte, kiáltotta Kovács Kati évtizedekkel ezelőtt…
Mert ha nem, akkor elég gyorsan itt teremhet az éhínség, az elsivatagosodás, az „élet” kiszáradása, kiégése. Lám-lám egy ilyen hétköznapi esemény milyen gyorsan elvezet annak a felismeréséhez, hogy „minden kegyelem”.
Dicsérem hát az esőt, mert élteti a földből sarjadó „élet”-et. Dicsérem, mert megtisztítja a városok levegőjét, meg a tereket, utcákat. Az égből jött locsolás nagy területet öntöz ingyen. Hacsak abba nem hagyja.
Mindenesetre én abbahagyom az eső áldásait taglaló soraimat, hogy néhány szót írjak kórházhoz kötöttségemről.
Hogy miért?
Mert állandósult szimbiózisunk. Egy életre.
Keringési zűrjeim féken tartásának ritmusai vannak.
– Naponta este kikészítem három adagba (reggel-délben-este) beveendő piruláimat, kapszuláimat.
– Egy-három havonta – az eü. vibráló rendelkezései függvényében – elporoszkálok a háziorvosi rendelőbe a recepthalmokért.
– Havonta pedig bejelentkezem a kórházba vérvételre, hogy kontrollálják prothrombin szempontjából a véremet. Ma reggel is voltam, már ki tudja hányadszor. S meddig? (Amíg csak élek.)
Kocsival érkezem meg a szokásos útvonalon. Szerintem a Mitsubishi már tudja, mikor jön piros lámpa, hol, merre kell kanyarodnia, s hol talál parkolót.
Ingyen. (Óbudán sehol nem szednek pénzt a parkolásért.)
A kórházba érve kiürítem zsebeimből a hónap során összegyűlt aprópénzt. Az automata nem veszi zokon, ha 14 db ötforintost pakolok bele. Ugyanúgy ad érte forró kakaót, mintha értelmesebb pénzeim volnának.
Ezután lifttel fel a negyedikre. Ott találom az ismert arcokat: Ápolókat, orvosokat, takarítókat. Mivel reggel érkezem, mindig éppen a szakszerű takarítás mikéntjét nézem végig. Van rá időm, mert valamennyit várakozni kell. Mindig a bal karomból vetetem le a fiolányi matériát. Talán a jobb karomon nincs is véna, vagy balkezes voltomból következik? Utána öt percig szorítom a tűszúrás helyét, s közben hallgatom a várakozók szövegeit. Ki szokott elájulni, ki mit szed, mi ellen, s hogy mit mondott neki a doktor úr.
Lefelé gyalog megyek. (Lefelé nem vagyok szívbajos, csak felfelé.)
Ismeritek az 50 évvel ezelőtti Ludas-viccet? Persze hogy nem.
– „Doktor úr, nekem nyugodtan megmondhatja, hogy szívbajos vagyok, én nem vagyok szívbajos.”
Hazafelé eltérő programokat követek az idő és a szükségletek alakulása összefüggéseinek megfelelően.
1. Egyenesen a misére hajtok, mert késő van.
2. Útközben bevásárolok, mert az élelmiszereket pótolni kell.
3. Hazajövök, mert van itthon minden, és túl korán végeztem.
Ma hazajöttem.