Mickey webnaplója

Tegnap arról beszélgettünk, hogy mikor éreztem jól igazán magamat a bőrömben. Mi tagadás a legjobb négy évem az első Orbán-kormány idejére esett. Szoktam is mondani, éltem négy évet, tengtem sokkal többet.
Miért?
Most magyarázzam el, hogy a Rákosi-korszakban mindenki szabadon kiröhöghette a hívő embereket, visszafelé pedig megtorlás járt érte. Másodrendű állampolgár voltam saját hazámban, mely szintén hitványnak tituláltatott: „utolsó csatlósnak”. A regnumi perek és házkutatások, börtönzések idején se éreztem biztonságban magamat saját hazámban, ahol a legképtelenebb vádakkal illették az ifjúságot felemelni kívánó papokat. Ezektől nem kaptam röhögő görcsöt.
A rendszerváltás idején elég hamar munkanélküli lettem. Így az Antall-kormány idején, a kabinet akaratán kívül, de mégis a periférián tudtam magamat, hatalmas anyagi hendikeppel, négygyermekes családfőként. Anyagilag később helyre jöttünk, de az egyházellenességet folyamatosan éreztem a Horn-kabinet (sajtója) részéről.
Nekem valóságos fellélegzést jelentett az első Orbán-kormány. Akik oldották a negatív diszkriminációt, gatyába rázták a gazdaságot, amennyire 4 év alatt lehetett, bemutatták az Álmodó Magyarok szépséges jubileumi kiállítását, és teret engedtek az alkotások kibontakozásának: „Merjünk nagyok lenni!” Itthon voltam itthon.
Mindent, ami ezután következett, mint életminőségem külső meghatározóinak rontását tapasztaltam meg. Eladósítás, pártkatonák nyomulása. Úgy éreztem, hogy fogy a levegő körülöttem. Máig így érzem. Saját országomban, a saját értékrendemet képviselő kormány ellenére, mely olyan elképesztő nemzetközi sajtóterror alatt dolgozik, hogy normális ésszel fel sem fogható az a gyűlölet, mellyel világszerte illetik. Nigériai barátom meséli, hogy az ottani lapok, és a tévé hosszasan kritizálja OV.-t és tevékenységét, s ha valami jót kell róla mondani, azt mínuszos hírben, vagy – a tévében – tíz másodpercben elintézik.
Az EU is szembemegy ezzel a törékeny kis országgal.  Sokan látják ezt, s kevesen fogalmazzák meg. Pedig eme egyszerű igazság 2000 év óta változatlanul érvényes.
A mai evangélium éppen azt fogalmazza meg, amiről idáig eszmélkedtem. A Mester előre figyelmezeti tanítványait arra, ami rájuk és követőikre vár a jövőben:
„Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják. S ezt mind az én nevemért teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem.” (Jn 15,18skk)
Csüggeteg azért nem vagyok. Már a nyolc boldogság utolsója arról szól, hogy boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat fognak rátok. Örüljetek és ujjongjatok: nagy lesz a jutalmatok a mennyben. A Mester megváltó szenvedésében való önkéntesen vállalt részvételről beszél itt.
A lelkes apostol olyan, mint az atléta, akit nem érdekel, hogy terepfutás közben felsérti bőrét a tüskés bozót. Figyelmét a célra irányítja, és szabaddá, boldoggá teszi a mozgás öröme, a győzelem reménye, az önlegyőzés mámora.
Uff.