Mickey webnaplója

Tegnap délután a fiatalok kiválasztottak itthon egy könyvet, amelyből kettő volt, és elindultak a picikével (Levente) sétálni a „könyvmegálló”-hoz, hogy közelebbről megismerkedjenek vele. Mica is azt állapította meg, hogy nem elég viharállók az üvegajtók. Óhatatlanul felmerül bennem: Mi van akkor a könyvekkel, ha úgy járnak az ajtók, mint az üvegfalú várók a buszmegállókban, amelyeket ostoba emberek olykor szétzúznak. Szeretnék a fejükbe látni a motívumaik megismerés céljából:
- Nem tetszik a rendszer?
- Marha erős legény vagyok, de nincs hol bizonyítanom?
- Részegen nekiestem.
- Kirúgtak az állásomból, elhagyott a csajom, és most halál pipa vagyok?
- Szeretnék imponálni a nőmnek?
- Én még ezt is meg merem…
- Bizonyítok a haverok előtt?
- Üveges minden rokonom, kell nekik a megrendelés?
- Ennyi eszem van?
- …
Nos, hazaérve beszámoltak a tapasztalataikról.
Kérem szépen: fogynak a könyvek! Amikor ők ott jártak, egy pasi öt könyvvel a hóna alatt távozott, anélkül hogy cserekönyveket hagyott volna ott. Egy nő csak egyet emelt ki a szekrényből, s vitte boldogan.
Mica egyébként azért talált a kirakott választékban olyat, amire korábban már vágyott (I. Asimov: Alapítvány).
Azért legyünk csak optimisták. Két példám is van a makacsság hasznáról.
Navigare necesse est, vivere non est necesse – vették át a mondást a rómaiaktól az angolok a világháború idején. És akárhány hajójukat lőtték ki az U. Boot-ok, naponta, újra és újra változatlan létszámban jelentek meg az óceánon hajókonvojaik. (Azután rátaláltak az ellenszerre: radar)
A másik egy anekdota: A misszionáriusok felkeresték a pápuákat. Az emberevők az első hullámban érkezőket megették. A második hullámban érkezőket megverték és kikergették földjükről, a harmadig hullámban érkezők pedig megkeresztelték az őslakosságot.
Írva van: Az erőszakosaké a mennyország.
A könyvmegállóra alkalmazva: Reményeim szerint kap egy sokkal jobb szlogent a mindenki könyvtára. Pl. „Hozzál egyet, hogy vihess egyet olvasni.”
Azt is remélem, hogy hatalmas mennyiségű könyv áll az önkormányzat rendelkezésre a hiányok permanens pótlására. Ha így van, és akad, aki ügyel rá, hogy a könyvmennyiség számottevően ne apadjon, akkor van rá esély, hogy előbb-utóbb dinamikus egyensúlyba kerülnek a hozott és elvitt könyvek. De
vajon van-e csakugyan elég tartalékkönyv?
Vajon van-e csakugyan elég fogékonyság a civilizálódásra bennünk?
Vajon akadnak-e megértő civilek, akik nem lomtalanításkor szabadulnak meg többé már nem olvasott könyveiktől, hanem ebbe a „depó”-ba helyezik el őket a köz javára?
Reménykedem.