Mickey webnaplója

Tegnap a franciákkal elzarándokoltunk a Margit-szigetre. Illetve majdnem. A fiúk nem jöttek, mert délelőtt sokat íjászkodtak. Viszont Elvira és Levi velünk tartott. Vittem ezúttal csippentős napszemüvegemet is. Hanem amit az mutatott, sokkal félelmetesebb volt, mint amit szabad szemmel láthattunk.  Fekete felhők tornyosultak mellettünk. Az irányukat figyelve úgy tűnt, hogy akár el is maradhat a nagy zuhé. A z özönvíz fenyegetése folyamatosnak bizonyult. Mindvégig csepegett, némileg hűsítve az amúgy 90%-os párásságot. Itthon Tücsi imádkozott, mi meg a helyszínen, hogy ronggyá ne ázzunk a két picikével, akik együttes életkora nem éri el a két évet sem. Megúsztuk „úszás” nélkül. Maradt végig a cseperészés, s a távoli villámlás. Estelle (7) mindjárt a szigetbejárónál odabújt anyjához és a fülébe súgta: Anyu, én itt úgy félek. Olyan sok ember sétál itt, és én nem ismerem egyiküket sem. Mire Éva: Ne aggódj, én sem ismerek senkit. Ez nagyváros.
Hát igen. Kb. ötezerszer többen laknak itt, mint az ő kis falucskájukban.
Nagy sikere volt a szökőkútnak, ahol a víz csobogása mellett zene is szórakoztatta a nagyérdeműt. Bocelli legismertebb slágere szólt a hangszórókból, majd Kodály Háryjából a bécsi harangjátékokat hallgattuk. Megnéztük a jég verte lócitromfát, meg a hatalmas platánokat, az állatkertecskét, a felújított víztornyot, a  domonkos-klastrom romjait, az ugyancsak régi (12. századi) Szt. Mihály kápolnát, közben-közben az óriási parkokat teli virágokkal. Majd Levi éhes lett. Ekkor már az északi spiccnél jártunk. Hamar hazabuszoztunk. Éváék még játszottak egy órácskát a helyi játszótéren.
Ma Gábor készített nekik programot. (Kingát Isten éltesse!)
A Tropicariumot mutatja meg nekik a Camponánál.