Mickey webnaplója

Kiscsoportunkban szó esett a második csodálatos halfogásról. A történet dióhéjban, hogy a feltámadást fel sem fogó Péter, aki halász, és még öten az ő unszolására kimennek a Tibériás tóra halászni. Egész éjjel semmit sem fognak. Reggel a part felé közeledve meglátják a Feltámadottat, aki megszólítja s biztatja őket, hogy vessék ki hálójukat a bárka jobb oldalán. Szavára megteszik. Hálójuk roskadásig megtelik hallal, mégsem szakad szét. Megszámolják, 153 nagy halat fogtak ki.
Az idilli történetnek itt nincs vége, mégis abbahagyom eme epizód felvázolásával. Mert ahhoz, amit szeretnék megosztani mindenkivel, ahhoz épp elég a történetnek ez a része. A Feltámadott ez alkalommal harmadszor jelent meg nekik. Mégsem értik, hogy mi történt. Mire hívja őket, s mire küldi őket „a Mester”. Olyannyira nem, hogy feledni próbálják életük ama intermezzóját, mely a kereszttel és feltámadással bevégzettnek látszik.
Péter belefásult a történésekbe. Visszatér ahhoz a foglalkozáshoz, amelyet ki tudja, hányadik őse óta űz a családja: Halászmester. A többiek is, akik vele tartanak, többnyire halászok.
Ebből élnek, ismerik a mesterség fogásait, a halak természetét, a munka fázisait, az eredményesség feltételeit.
Hogy hogyan telt az éjszakájuk, csak sejteni lehet: Sziszifuszi munkával, merítések-emelések sorozatával – minden eredmény nélkül. És akkor meglátják Őt, akiről János megjegyzi: „Az Úr az!”
És az Úr megmutatja, hogy egyedül Ő a Mester. A többiek pedig az Ő eszközei, amennyiben meghívásuknak eleget tesznek. Az Ő ráhatásával (mi kegyelemnek szoktuk mondani) egyetlen merítéssel hatalmasat teljesítenek.
Nekem az az egyik döbbenetes érdekessége a történetnek, hogy a tanítványok mesterei voltak szakmájuknak. És ez semmit sem ér. Teljes üresjárat. Ha eredményes, látszatsiker csupán az erőfeszítés.
Most tágítsuk ki a mester szót, és vonatkoztassuk mindenféle mesterségre, hivatásra. Vonatkoztassuk minden korra.
Ha az Úr akarja, csodákat fogunk tenni, s ha nem, akkor teljes lesz a kudarcunk.
Két szentírási idézettel támasztom alá, amit eddig megpróbáltam érzékeltetni.
Az egyik: amit Krisztus nyilatkoztatott ki. „Nélkülem semmit sem tehettek.” Érdemes rajta elgondolkozni, és a konzekvenciákat levonni belőle.
A másik a 127. zsoltár, mely így kezdődik: „Hogyha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte. Hiába keltek hajnalban és fáradoztok késő éjjelig: a kemény fáradság kenyerét eszitek.”
A zsoltáros már mesterségeket sorol: építők, őrök… Sorolhatná őket napestig. Valamiképpen tehát mindnyájan közöttük vagyunk.
Aztán a zsoltáros folytatja: „Ám akiket szeret, ő azokat elhalmozza, jóllehet alszanak…”
A kérdés már csak az, hogy kiket szeret az Isten, aki nem személyválogató. Ha pedig nem az, akkor mindenkit szeret. Csakhogy mindnyájunknak szabadságában áll dönteni: Viszontszeretjük, vagy elfojtjuk ezt a belső valamit. Krisztus ezt így nyilatkoztatja ki: „Az istenszeretőknek minden a javukra válik.” Másutt: Istent az szereti, aki megtartja (szeretet)parancsát. A hegyi beszédben pedig arra buzdít: mi keressük elsősorban az Isten országát, s minden egyebet megkapunk hozzá.
A minden egyéb az a kegyelem, amit kinek, kinek kioszt saját tervei szerint. Tervei pedig különfélék: Egyeseket tanítványának hívott, másokat pedig elküldött (pl. a meggyógyított gedarai ember).
Ő tudja, hogy miért.
János fent idézett helye is utal rá: Péternek kereszthalálát hozza áttételesen a tudomására, Jánosét nem. Péter firtató kérdésére röviden válaszol: Mi dolgod vele, hogy mi lesz János sorsa. Te kövess engem!