Mickey webnaplója

Szépen indult a nap.
Mise, házi orvosi rendelő.
Várakozás.
Olvasó.
Várakozás.
Bejutok.
Csak 135 a vérnyomásom.
Mindenki boldog. Én pláne.
Megkapom háromhavi munícióm receptjét. Boldogan cipelem a füzetnyi papírköteget magammal. Irány a patika. Tízből két félét tudok kiváltani egy hónapra. Merthogy ez a kettő csak négy hétre elegendő a többivel szemben, melyek harmincas kiszerelésűek.
Zárójeles megjegyzés következik.
(Hogy nem jönnek rá az ebből élő főnökök, hogy ez a kétnapos eltérés a 30-as és 28-as kiszerelés között azt jelenti, hogy időnként kétszer kell orvoshoz látogatni egy helyett, mert időrés keletkezik a kétféle adagolás miatt. Kétszer kell meglátogatnom a patikát is ugyanezen oknál fogva. Ha áttérnének a 30-as adagokra, az ebből származó haszonból kérek 1%-ot rendes szokásomhoz híven. De igazán 31 db-os kiszerelést illene adni. Mert ugye 12 hónap van. Ha jól számolom, az év során 372 pirulát kapnánk kézhez. Idősödvén olykor megtalálhatatlanul elgurul egy-egy szem. Hogyan pótoljuk? Már hallom is a választ: Sokkal gyakoribb, hogy az idős elfelejti bevenni a piruláit. Ezért a 12x30=360 tabletta is sok. Mindegy. Ötletet adtam, kérem a %-omat.) 
Zárójeles megjegyzés vége.
Nem vagyok letörve, noha le lehetnék. Dél magasságában előveszem a tegnapelőtti leveskét és üvegtálkában a levestésztát. Melegítem a leveskét, hozzáöntök a tésztából. A leves elfogyott. A tésztából marad még jócskán. Bevágom a mikróba, hogy megmelegítsem, és valamivel megszórva megegyem. A valami kakaópor. Kiemelem az üvegedényt, s látom, hogy úgy össze van repedezve, mintha cikázó villám csapott volna bele. De mivel egyben maradt minden részében, vígan kikanalazom belőle a matériát. Majd az üvegtálat („bol”, fr.) kiürítem a szemétbe. Eltelik két óra. Valamit még ennék a tegnapi maradékokból. Találok egy másik üvegedényt, tele laskával. Egy harmadikban pedig a gombapörkölt. Hogy ne érjen hasonló kalamitás, a gombát egy tányérba öntöm (üvegtál félre), majd a másikból a laskát (üvegtál vissza a frigóba, mert maradt még laska), mindezt azért, nehogy elpattanjon még egy-két üvegtál.
Mikróban megmelegítem a második fogást. Gond nélkül veszem ki. És a konyhában álltó helyemben nekiállok elpusztítani a gombás elegyet. Csaknem végzek, amikor kicsúszik a kezemből a tányér, és kettétörik az asztal lapján.
És még nincs este.
Vacsorára „erdélyi fatányéros”-t kellene összeállítani, bár a fatányér kigyulladhat. Akkor viszont marad Karinthy után szabadon: a „rozsdás vastányéros”.
Nincs kedvem éhezni csak azért, mert minden kicsúszik a kezemből. Tőlem összetörhet a pixis, megrepedhet magától, legfeljebb fanyeles fagylaltot fogok vacsorázni. 
Ha tudnátok, mióta vártam a mai poszt témáját! Hát íme, megérkezett kora délutánra. 
Hamarabb végeztem volna vele, ha elébe megyek, és magam vágom földhöz mindkét edényt.