Mickey webnaplója

Sose az elejéről kezdtük.
De hogy miért hátulról, azon korábban nem törtem a fejemet. Pedig egyszerű a megoldás. A megoldás ugyanis a MEGOLDÁS. A megoldás, amely már közeledik. S mi kitűzzük a végeredményt, amit az altamirai ősvadász a bölényt leterítve, a lascaux-i barlang vadásza pedig tenyerét mintegy a levadászott állat vérében tapicskolva ábrázol; megnézzük a feladatgyűjtemény végén található végeredményt. A végeredmény pedig esetünkben a vakáci-Ó.
Szent türelmetlenség ez, az optimisták sajátja, akik már látják a célt, és nem foglalkoznak azzal, ami elválasztja őket a sikertől. Közeledve egyre inkább kiteljesedik az óhajtott, gondtalan időszakot jelző valóság.
Amiről írok, legalább három emberfajtát érint: a tanárokat és a diákokat, akik hatalmasat sóhajtanak: vége … és … kezdődik…
No és a harmadik? A szülők tábora. Ők is sóhajtanak egyet-kettőt: hát elkezdődik. Mármint a nyár megszervezése, a táboroké, a szabadságolások egyeztetése, a lehetőségek összehasonlítása pénztárcájukkal, a vágyak és lehetőségek ollójának ésszerű közelítése.
Nem kis feladat.
Ám én se tanár, se diák, se kiskorú gyermekek szülője nem vagyok.
A vakáció szót se írom a táblára vagy fél évszázada, nem is sűrűn olvasom a táblán felejtett szöveget mások ballagásakor.
De hogy kitört a vakáció, az előttem is nyilvánvalóvá lett. Reggelente két iskola mellett haladok kocsival, az Arató és a Keve utcai előtt. Előbb csak a széles Keve utcában parkoltak két sávban a gyerekeket szállító szülők autói, mostanában egyre sűrűbben találkozom velük az Aratóhoz vezető Kadosa utcán is.
Azaz, és éppen ez a feltűnő. Napok óta egyáltalán nem találkozom egyik utcán se velük.
Hurrá, nyaralnak! Én pedig zavartalanabbul közlekedhetek a környéken. Ez az én vakációm (a „klántalálkozó”-ról nem is beszélve, de arról majd később).