Említettem, hogy Grätzer J. SICC. c. munkáját forgatom a számítógép betöltési ideje alatt, hogy valami érdekes tornáztassa agyamat erre a néhány percre. Ám a könyv nem végtelen hosszú, így elkerült asztalomról, s átadta helyét egy új műnek, amely megragadta figyelmemet. Ez Grétsy László 2000-ben megjelent antológiája. A mi nyelvünk címet viseli és közel ötszáz oldalas. Mivel a szerző-szerkesztő a cikkírók nevét ábécérendbe szedve hozza az írásokat, elkezdtem az elejétől olvasgatni. Érdekes a módszer, mert így a nyelvünkről szóló írások véletlenszerűen sorjáznak egymásután, hatalmas időbeli bakugrásokat téve. Ábrányival indul és Zilahyval fejeződik be. Vannak a szerzők közt széles körben ismert írók, költők, és vannak csak a szakma által számon tartott alkotók, akik a nyelvészek, filológusok számára érdekesek inkább. Babits pl. azon kesereg, hogy a kor, melyben ő élt, elsöpörte a félmúlt használatát, mellyel egészen odáig éltek a szerzők. Pl. Jókai. Ami meglepő, hogy kesereg rajta, de nem alkalmazá félmúltat sirató cikkében. Mintha haladni akarna a korral, és sütne Váncza-sütőporral. 
Könyvlapozgatásom többek között arra volt jó, hogy szembesültem vele: fejem szitához hasonlatos. Teljesen kiesett belőle, hogy valaha olvastam a kötetet. Pedig bizonyosan így volt, mert széljegyzeteket és aláhúzásokat, bekarikázásokat találtam benne. És ezek az enyéim!  Még egy kínrímet is belefirkantottam:  „Megnyitott a Litea, van ott hecsedli tea.”
Humorosra veszi versét Bedőné Tóth Anna, Nyugaton élő költőnő, aki teliapplikálja versét idegen szavakkal. Pl.: „Nincs időm a PHONE-on ülni, / hosszasan eltraccsolni, / sem a COUCH-on LAZY-n fekve / a TV-t WATCH-olni.” Stb. Lapozgatva a kötetet, nem találom benne Gyimóthy Gábor hasonló típusú verseit. Viszont eszembe jut a próza. A kanadai 3. generációs magyar így beszél: Megyek ajtót nyitni, mert ring a bellem.  
Magyartanárom hangján hallom Berzsenyi sorait: „A tiszta erkölcs, melly ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.” Ez a görbed basszusban recseg – Fekete A. tónusában.
Böröndi Lajos kikel a mozaikszavak, rövidítések ellen. „e mesterséges alkotások, ha tömegkommunikációs eszközeink nem kapnák fel őket, kihalnának a nyelvből. Jót mosolyogtam rajta, s megjegyeztem: Már őket is így hívják: emeregy, a szavak ereje.
Kodály szellemességét említi Czigány György: „a zene beszél, a nyelv pedig zenél”.
Csokonai V. M. neve után döbbenten jegyzem meg: Élt 32 évet. Nem volt vele egyedül. Korábban az átlagéletkor meglehetősen rövidke volt.      
Valaki emlegette, hogy Déry T. pocsék magyarsággal írt. Itt Déry emlegeti, hogy „Móricztól néha égnek áll a hajam, oly gyatrán ír”.
Erdélyi Zsuzsa nem szerepel a kötetben. Hiányolom. Radnótit is. Minden antológia hiányos, miként a lexikonok is, mert valahol el kell harapni a témát, és ez többnyire szubjektíven történik, nemegyszer igazságtalanul is.
Karinthy Ferenc (Cini) nyelvészként érdekes összeállítást hoz, hogy a neológusok közül ki melyik szót alkotta, melyek máig élnek. Faludi Ferenctől Kellér Dezsőig, Baróti Szabótól Heltai Jenőig, Kazinczytól a Kisfaludy testvéreken át Vörösmartyig és Bajzáig sorolja őket.
Karinthy Frigyes hű önmagához. Apjáról írja: egytelendő-kéttelendő -tisztelendő. Magáról: „Én kokok, te kox, ő kok.” „Mérvadó… mér ne volna vadó”.  „Jó hitvesemnek, aki csitított,hogy ne mérgelődjek, annyit feleltem bensőmben: mér ne gelődjek?”
Itt abbahagyom, mert ez nem tanulmány, hanem poszt.
Befejezésül ide írom saját találmányomat: Magamban latolgatom, mérlegelem: Mér legelem?
És a tanulság: Jó, ha az ember jegyzetel, mert lyukas memóriáját emlékezteti az egykori olvasásra. Még azt is tudni vélem, hogy lényegesen megjelenése után olvastam a kötetet, hiszen Faludy György 2006-ban halt meg, s ceruzával odaírtam a dátumot.