(Az előző poszthoz kívánkozik ez a mostani. Szeretnék még néhány kedves magyar megfogalmazást megosztani veletek, akik olvassák blogomat.)
Egy ötszáz oldalas könyvet kézben tartani elég megterhelő valami. Elhatároztam hát, hogy „végzek” vele, mégpedig egy ültő helyemben.
Jelentem sikerült.
Egészen bizonyos, hogy gazdag tartalmak maradtak örökre rejtve előttem. Nem is törekedtem rá, hogy alaposan „átszürcsöljem” a szöveget. Mindenesetre két helyet megidézek még a kötetből, mert egyáltalán nem biztos, hogy még egyszer alkalmam nyílik rájuk találni. Csoóri Sándortól idézem őket, aki elsőként erdélyi ízekkel csiklandozza olvasva szemünket – hallgatva meg fülünket.
– Egy menasági asszony életét panaszolva, ilyen mondatokat ejtett: „Akkora bánatra jutottam, hogy faltól falig sírtam…már-már ártatlanságomból is kitagadtam volna magamat.”
– „Annyi verést megettem, hiszi-e? – néz rám egy fekete ruhás gyimesfelsőloki asszony. – De úgy vagyunk, ha nincs ember, nincs semmi!”
– Egy temetési menetben hallom a halottról: „Már öregember volt, de a menyecskék örökké ott csiripoltak a derekában.”  
– Egy fiatal lészpedi csángó „fehérnép” tízesével, húszasával szalaszt világgá ilyen mondatokat: „Ha pénzed van, élő napod is van, mondtam az uramnak, jól megtudd.”
– Egy anya beszél a legkisebb lányáról (Lészped). Ezt mondja: „Annának olyan ura van, tedd a sebre, meggyógyít.”
Csoóri egy másik írásában azon kesereg, hogy a tévéből efféle szavak szóródnak szét: konszenzus, legitimáció, pluralizmus. „S ez még csak a kezdet! Mi lesz itt egy év múlva, két év múlva, öt év múlva? Ha nem sikerül megerősíteni nyelvünket…, képtelen lesz ellenállni a hódító rohamoknak.” (1991)
A margóra írtam néhány további támadást, mely ugyancsak terjed: diskurzus, konnotáció, narratíva, kontextus.
De hogy mi lesz a jövőben, azt csak a jó Isten tudja.