Mickey webnaplója

Hajnalok hajnalán már többször találkoztam a fejlámpás kukázóval. A sötétség leple alatt vizsgálódik. Célvilágítást használ meg egy botot, hogy lássa, mit rejt a kuka mélye. Egy másik babakocsival járkál az utcán (korábban asszonyával), újabban egyedül, valamiért elmaradt az asszony. Egymaga tolja a kocsit, amelyben nem gyermek ül, hanem még értékesíthető ócskaságok. A minap odaköszönt nekünk, s én viszonoztam üdvözlését.
Nemrég egy csöves ébredésének voltam tanúja. A Duna-part felé tartó patak hídja alatt tápászkodott komótosan. Még fektében elkezdte a nagy pillepalack sárgás löttyét inni, melyet álltában se hagyott abba. Gondolom, tablettás bort ivott. A Duna-parton sétálva további lakott hajléktalan-sátrakra találtam. Egyiküket le is fotóztam. Akkor még meleg volt az idő. Ma már mínuszok járnak. A csövesek is behúzódtak az aluljárókba, egyéb fedett helyekre.
Nem találtam meg, amit néhány napja olvastam a FB-on. Így hát fejből idézem: Egy Pozsonyi úti emeletes lakóház tövében ütött tanyát egy hajléktalan, aki kifogástalan tisztaságú ruházatban töltötte az éjszakáját valamiféle sutban meghúzódva. Az értelmesen válaszolgató férfit egy asszony kérdezgette sorsa felől. A klosár mindig kapott a ház lakóitól ennivalót. Utóbb egy lakógyűlésen megszavazták az idős bácsinak a szuterén egyik száraz helyiségét, mely mellett hidegvíz-nyerési lehetőség is akadt. Azóta van egy hajlékkal rendelkező hajléktalanjuk, akinek az étkeztetéséről a ház lakói-tulajdonosai gondoskodnak.
Mióta töröm a fejemet azon, hogy hogyan lehetne segíteni a rászorulókon. A mi házunk lépcsőháza fűtött. Néhány közös helyiség akad az alagsorban. WC nincs, de csapvíz akad.
Nem szabadna senkinek megfagynia a télen lakás hiányában sem. A mai Metropol újság szerint eddig tizenegy ember fagyott meg az utóbbi időkben az országban. Nem bűnözők, hogy halálos ítéletet mondjanak maguk felett, vagy hogy mi erre ítélnénk őket. Tudom, sokszerűek a fedél nélkül maradás okai, s akadnak olyan hajléktalanok, akik valamiféle dac, lázadás, a jogrend elleni tüntetés okán szállnak szembe mindenféle letelepítési törekvéssel. Egy jezsuita fél évet töltött közöttük Münchenben, ahol 7-800-ra volt tehető a számuk. A hidak alatt rendezkedtek be, főztek, éltek. A polgármester ingyen lakást ígért nekik, ha elfogadják. A szabad ég alatt élők kinevették. Nem hajlandók bért, rezsit fizetni. Egy professzor szóba elegyedett velük. Egyikük megkérdezte tőle: Uram, mennyi a havi jövedelme. A prof mondta. Kiröhögték. Sokszorosát koldulták össze a szellemi foglalkozású jövedelmének.
Ha valaki aluljárókban jár, kimozdíthatatlanul üldögélnek a kéregetők – arányosan felosztva a terepet. Az Árpád-híd tövében az aluljáróba vezető lépcsőn erőteljes hangon hívja fel magára egy középkorú férfi a sokadalom figyelmét: Adjanak valamennyi pénzt! A metróhoz vezető átjáróban egy fehér botos fiatalember ácsorog mindennap. A másik, délre fekvő átjáróban egy furulyás ember fújja a magáét. A Dózsa György úti aluljáróban egy férfi időnként belefúj szájharmonikájába, így hívja fel magára a figyelmet. A szociális munkások tudnák elmondani, melyikük bérkoldus, melyikük él mélyszegénységben, melyikük keresi meg a mindennapi betevőjét, s esetleg azon felül is. Valaki meséli, hogy egy pasi két napot koldult jó helyen, majd a bevételből kiruccant Olaszországba. Örök dilemma: Adjunk, vagy ne adjunk? Az egyik szerzetes ad. Az ő álláspontja: Tudom, hogy tízből kilenc koldus átver. De a tízedik rászorul. Ha a kilenc csaló miatt nem adok, akkor nem segítettem a nyomorulton sem.
Egy másik álláspont szerint olyannak érdemes adni, akár nagyobb összeget is, akiről tudom, hogy méltatlan helyzetéről nem tehet, és nagyon is szüksége van – átmenetileg vagy állandó – támogatásra az életben maradáshoz. Én ez utóbbival azonosulok könnyebben, miközben belátom, igen sokismeretlenes egyenlet mentén helyezkednek el a szegények, akik, mint a Mester tanítja: „mindig lesznek veletek.”