Mickey webnaplója

Beszámoló tőmondatokban a jelen történésekről.
Egy hónapon belül itt vannak a franciák.
Katiék készülnek az egyházi esküvőre, küldik a meghívókat szorgalmasan.
Zsuzsáék még a héten költöznek szépséges és bőséges új házrészükbe. Sikeresen rajzottak ki a korábbiból, amely szűknek bizonyult, bár a naplemente varázslatos perspektíváját többé nem élvezhetik. (No meg a lehűlni nem akaró levegőt kánikula idején.) Kocsijuk több-kevesebb utánjárással levizsgázott, és most repül, mint a pinty.
Miklósék 2. fiacskája érkezése egy hónapon belül várható. Úgy gondolom, hogy idén nem lesz okunk arra panaszkodni, hogy eseménytelenül telt el a nyár.
Ma is együtt voltunk Leventével és szüleivel egy vacsorázás erejéig. Engem az önérzet (is) hizlal? Hát hogyne híznék, amikor Miklós és Elvira is arról számolnak be, hogy reggel a fiúcska amint kinyitja szemét, megkérdezi: Nappapa? Ez nagyobb elismerés, mint a Nobel-díj. Feltételezésem szerint annak szól, hogy vajon hová viszik őt a szülők: bölcsődébe, vagy esetleg hozzánk. Majd egyszer kikérdezem a kétéves kisherceget. Nagyon jóban vagyunk.
Miklós meséli: módszeremet alkalmazza, hogy Levente szívesebben menjen bölcsődébe. Már megérti, amit Miki is annak idején: „Még kettőt megyünk, utána kettőt nem.” Ma pl. „még egyet megyünk, majd kétszer nem”. Érti a kis aranyos, és így szívesebben veti alá magát kötelezettségének.
Nincs egy hete, hogy megígértem magamnak, hogy felhőt többé nem fotózok. Minek? Mindig vannak, mindig más formájúak, mindig elbűvölnek szépségükkel, ragyogásukkal, vagy haragos, sötét, támadó mivoltukkal. Költői kérdésemre megint a gyors válasz: Azért, mert vannak. Azért, mert efemerek. Sokszor elillannak, mire ráállok a gépemmel egyre-egyre.
Bevallom, a baj a kidolgozás körül jelentkezik. Hajlamos az ember szépségük felturbózására mindenféle trükkökkel: vágás, kiemelés, színerősítés, árnyékok felerősítése, élesítés. Én ezekkel addig akarok elmenni, amíg vissza nem adják azt, amit a valóságban látok. Persze nagy a kísértésem túlzásokba esni. Mivel holnap jó esélyem van rá, hogy számítógépemet fiam használja, megelőlegezem ezt a posztot, és így szombat vigíliáján felteszem a netre, a facebookra pedig a felhőképeket is.    
Lábjegyzet a Szám 6-hoz. A fejezet a nazireusokról ír. A nazireus egy időszakra egészen az Úrnak szenteli magát (kvázi a szerzetesek őse). Haját nem érheti borotva, ő nem érinthet halottat, nem ehet szőlőt, nem ihat szőlőlevet, bort, borecetet. Különféle áldozatok kísérik beavatását, kilépését, s esetleges tisztátalanná válását. Utóbbi esetben fogadalmi ideje elölről indul. Közöm. itt találkozunk a Bibliában az úgynevezett „ároni áldás”-sal, melyet a pap istentisztelet alkalmával mond a népre. A Katolikus Karizmatikus Megújulás mozgalom importált hozzá dallamot, kicsit átfaragta a szöveget, mely a SZIT Bibliában így szerepel:
Áldjon meg az Úr és oltalmazzon!
Ragyogtassa rád arcát az Úr,
s legyen hozzád jóságos!
Fordítsa feléd arcát az Úr,
és szerezzen neked üdvösséget!  
Napjainkban azok fölé terjesztik az imádkozók a kezüket, akire „lehívják” ezt a fajta áldást. Érdekes ez a megfogalmazás: „Ragyogtassa rád arcát az Úr.” Magyarán: lássék meg arcodon, hogy Istenhez tartozol. Az ő fénye tükröződjék szemedben, szememben, miként a szentek szemében tükröződik.
Nos, aki megtisztelte figyelmével mai posztomat, annak a feje fölé terjesztem lelki kezemet, és kérem az Urat, hogy vonatkozzon rá is a fenti áldás.