Mickey webnaplója

Este 11. Reptér 2. terminál, érkezés. Parkoló. Megnyomok egy a gombot, kapok egy tikettet. Sorompó beenged. Tücsi hívja a fiatalokat, s kéri, hogy jöjjenek le az alsó szintre, mert ott várunk, és nincs értelme a sötétben azt kutatni, hogy hogyan kellene magunkat a felsőre csinálni. Jönnek. Mehetnénk. Szerencsére Robinak eszébe jut, hogy ezzel a tikettel fel kell keresni egy automatát, ami igazolja, hogy ingyen távozhatunk. Azzal az újabb tikettel kell a kijárati sorompót megkörnyékeznünk, amely egy zsilipbe enged, s miután itt elengedett a sorompó, az előttünk leengedett második is megnyílik, és már indulhatunk is a tekervényes úton vezetett kijárat felé. Fotózásra nincs idő. Útközben és Ráckevén még néhány szót váltunk velük gyors francia kiruccanásukról, majd irány az ágy. (Reggel elsőnek engem dob ki). Kivonulok a teraszra. Lassan szállingóznak a többiek is. Brúnó kutya szemében imádathoz hasonló rajongással keresi a kapcsolatot gazdaasszonyával. Teste beleremeg a gyönyörűségbe. Az élménybeszámoló folytatódik. Megnézünk több mint 700 fotót. Ez azért jó, mert egy kép millió és egy információt hordoz (azonnal „képben vagyunk”), és ezek jól kiegészítik a szóban elhangzottakat. Hazafelé még útba ejtjük az üzletközpontot.
Itthon egy eladott földszinti lakást fúrnak. Képzeletemben megjelenik egy idősor. Új ház, beköltözők. Fúrnak, falat döntetnek, csempét cserélnek. Utóbb eladják a lakást. Az új lakó lecseréli a szőnyegpadlót, és ha a falon eddig ta-pé-ta volt, ezután pé-ta-pé lesz. (Adódik a kép: Így következnek a falat takaró papírcsíkok: ta-pé-ta-pé-ta-pé-ta-pé-ta...) Természetesen a régi fúrásnyomok eltűnnek, az új tulaj új helyeken folytatja a falak perforálását. A lebontott falat gipszkartonnal visszatelepíti. Megint új lakó, megint új fúrt lyukak. A tizenötödik lakóváltás után a ház értelemszerűen összedől, mert falai háborús sérülések nyomait viseli, több bennük a lyuk, mint a beton. (Egy éven belül ez a harmadik idegjáték a 12 lakásos házban). Minek folyton költözni, minek folyton lecserélni a meglévő berendezést, kárpitot, padlót? Honnan ez a szent viszketegség? Annyira fontos a csempe színe és mintája?
***
Tévén nézem a nemzetközi strandfoci-bajnokságot. Ismerős kép villan be, egy film kockái, erőlködő, zsákokat cipelő katonák menetfelszerelésben építenek a semmi közepén egy homokdombot. Adódik az angol film magyar címe: A domb. Most elnézem a bokáig homokba süppedő lábú sportolók kínszenvedését, versenyfutását a futball-labdáért, hogy valahogyan eljuttassák az ellenfél kapujába. A nap itt ugyanúgy tűz, mint a filmbeli terepen. Mi a különbség a két kínlódás között? Ott az győz, aki túléli a viszontagságokat, itt, aki a többi csapatot mind „megveri”. A homokkal való küzdelem éppolyan sziszifuszi, mint a filmben. Korábban megmosolyogtam a börtönőrök munkáját is. Egy rácsokkal zárt tér további részekre van osztva. A cellákon kívülre zárva ül a börtönőr, a cellákba zárva a rab. Csaknem mindegy. A rab, ha nem életfogytot kap, előbb-utóbb szabadul, a börtönőr csak ideig-óráig naponta, viszont nyugdíjazásáig egyfolytában „ül”.
***
Képernyővédő. Tücsi képernyőjén a gyerekek, unokák, velük előforduló események fotói váltják egymást. Arra gondoltam, hogy én férfi vagyok, s talán nem volna baj, ha a nekem valamiért érdekes tárgyi képtémák kerülnének a monitoromra.
Összefoglaló a Józs 13-hoz. A fejezet pleonazmussal indul: „Józsue megöregedett és igen előrehaladt a korban.” Beszámol róla, hogy melyik törzs melyik földet kapta. Közöm. Az a páli költői kérdés kívánkozik ide: „Mid van, amit nem kaptál?” Loyolai Szent Ignác gondolata is:  „az embereknek a föld javait annyira kell felhasználni, amennyire segítik őket örök céljuk elérésében, és annyira kell megválniuk tőlük, amennyire akadályozzák abban”. Mindkettő bölcs beszéd, és mindkettő vonatkozik ránk, ma élő emberekre is. A téma nem könnyű, ám szembesülni vele alapvetően fontos.