Mickey webnaplója

A múlt héten a Csobánka térre úgy érkeztem néhány könyvvel, hogy ameddig feleség a labort keresi fel egy vérvétel erejéig, addig magam a könyvmegálló kötetei között szöszmötöljek, és keressek az ott hagyott komoly könyvekért cserébe valamit, amiben fantáziát látok. Két mesekönyvet választottam, hogy ha engem egyáltalán nem is érdekel, unokáimnak felolvassam, akik közben a képeket nézegetik.
Úgy látszik, a második gyerekkorba érkeztem, mert a Babar otthon c. kötetkét kinyitva engem se a szövegek kötöttek le, hanem a színes illusztrációk, amelyek elégségesek arra, hogy a gyerekek fantáziáját eltapossák, s eléjük adják azt a képi megfogalmazást, amelyet különben ki-ki a maga fantáziája szerint alakít ki. (A mesekönyveknek nem szabadna képeket közölni, mert a szövegeket egyetlen értelmezési tartományba tereli. Igaz, hogy akkor az alig füzetnyi tartalmat nem lehetne keménytáblás könyvként drágán forgalmazni.)
De most nem a könyvkiadás visszásságairól szeretnék értekezni, csak napjaim egyik apró epizódjáról. Történt pedig, hogy a könyvet kinyitottam mindjárt a második oldalon. Ott a lap közepén öregbetűkkel erre a szövegre akadtam: „Felpattant kerékpárjára és teljes gőzzel karikázott a palota felé.” Alatta a rajz. Csakugyan a zöldruhás Babar maga alá rendeli a kerékpárt, és jócskán takarja is a kétkerekűt hatalmas maga-magával.
Elképzeltem, hogy a képet látva muszáj érdeklődő unokáimnak azt a meghökkentő mondatot megfogalmazni, amit a szöveg és a hozzá tartozó kép sugall. Valahogy így: „Babar felpattant kerékpárjára hatalmas valagával, és teljes gőzzel karikázott a palota felé.”
Lehet, hogy megőrültem egy pillanatra, de ettől a közönséges és szerintem találó megfogalmazástól úgy elkezdtem röhögni, hogy nem tudtam megszólalni. Tücsi a konyhában főzött, s csak arra lett figyelmes, hogy felnyerítek, majd próbálok neki valamit mondani. De a röhögéstől többszöri eredménytelen nekifohászkodás után sem voltam képes körülbelül három percig értésére adni rendetlen örömöm forrását. Amikor végre sikerült úrrá lennem fel-feltörő kacagásomon, s annyira megfékeztem, kinyögtem: Képzeletemben megjelent, hogy valamelyik kis uncsika a térdemen ül, komoly képpel lesi, hogy mi történik ezzel a zöldséges elefánttal, idétlen nagyapja pedig – lehetőleg komoly képpel – ezt az őrült szöveget nyomja, amit nem ismételek meg itt.
Olyasfajta fuldokló nevetés kerített hatalmába, mint amilyen a 33-as villamoson jött rám a hetvenes években az Árpád-híd közepén, Karinthy Csodapókját olvasgatva. Egyszer csak muszáj voltam becsukni a könyvet, hogy kibírjam botrányos hahotázás nélkül a következő megállóig, ahol igen iparkodtam a leszállással, még mielőtt fölrobban a fejem.
Összefoglaló az 1Krón 18-hoz. Dávid többször megveri a filiszteusokat, elfoglalja Gátot, Moábot, legyőzi Hadadezert, kiterjeszti hatalmát az Eufráteszig. Zsákmányolt 1000 harci szekeret, 7000 szekérharcost, 20 000 gyalogost. A lovak inait elvágatja. Az areámokat is megveri, 22 000 embert ölnek meg. Begyűjti aranypajzsaikat és sok bronzot. Hamat királya behódol, aranyat visz neki és adózik. Adóznak a moabiták, amelekiták, edomiták, ammoniták is. Az edomitákat (18 000 embert) szolgája, Abisáj győzi le. Dávid fővezére Joáb volt. Közöm. Minden emberben él a vágy, hogy a többi fölé kerekedjen. Ez volna a létért való küzdelem? A természetes kiválasztódás. A hadd hulljon a férgese? Ez a birodalmak törekvése mind a mai napig. Pedig Krisztussal visszájára fordul a dolog. Krisztus-király nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon. Máté írja: Isten fölkelti a napját a jókra és gonoszokra egyaránt. Mert ő béketűrő, és azt akarja, hogy mindenki felismerje, és elnyerje az örök életet. Krisztus egész életével, halálával és feltámadásával ezt reprezentálja, és éli meg. Mindenkit szeret és vonz.