Mivel ma korombeli blogtársam felveti, hogy számára alig felfogható, hogy egykori osztálytársai nem interneteznek, mégpedig tömegesen nem, megpróbálok néhány szempontot felevetni, ami talán elkerülte figyelmét. Szerinte sokan a telefonjukkal bíbelődnek, és kerülik az internet nyilvánosságát.
A részleteket mind nem ismerem, de ha a saját osztályom készségességével hasonlítom össze, akkor az általa emlegetett 3 fő/osztályhoz képest a saját osztályomból 23 érhető utol e-mailen. Vélem, hogy ők jórészt kedvükre szörföznek az interneten is. Utolsó értesülésem szerint legalább öten már elhunytak közülünk, s a többiek, akiket még nem sikerült utolérni a neten, meglehet, hogy rajta vannak, ha nem is ismerjük utolérési lehetőségüket.
Akad aztán olyan kommentelő, aki megírja, hogy ismeri az internetet, a face-bookot is, de elege lett abból, hogy egész nap előtte üljön és lesse, ki mit tesz fel rá. Megértem az ő igazát is. Nincs olyan dolog a világon, amibe bele ne lehetne fáradni.
Magam is feletettem már a kérdést saját magamnak: Vajon nem nőtt bálványommá a net, mint lehetőség? Nem is olyan könnyű rá a válasz. Ami megfogalmazódott bennem: Addig jó nekem az egész rendszer, ameddig olyan eszközt látok benne, amely lehetővé teszi, hogy általa „amit nem mondhatok el senkinek, elmondok hát mindenkinek”. (Karinthy Fr.) Addig értelmes a használata, ameddig van mondanivalóm másoknak, és van érdeklődés bennem (és remélhetem is), hogy ismerőseim, barátaim, rokonaim hogylétéről érdemben kapok tájékoztatást ezeken az eszközökön keresztül. Ilyeténképpen vállalom a veszélyt, hogy nyilvánosság elé kerülnek olyan dolgaim, amiket talán nem kötnék mindenkinek az orrára. Titkon azt remélem, hogy megüzenhetem a világnak: ki vagyok, mit képviselek, hogyan gondolkozom, hogyan tekintek másokra. Mit teszek, mit javasolok, amely dolgok mások hasznára lehetnek. Az internet is lehet annak az eszköze, amely révén az a világ, amelybe beléptem egykor, szebbé válhat, amikor kilépek belőle. Nevezzük ezt a folyamatot a fejlődés lehetőségének, mely viszont az emberi életjelenségek egyike. Szó, mi szó, én egyelőre maradok.
Összefoglaló a Jud 14-hez. Kiakasztják H. fejét a fal ormára. Judit arra biztatja övéit, hogy fegyveresen vonuljanak ki az asszírok ellen, de csak mímeljék a támadást. Azok jelenteni fogják Holofernesznek, aki persze már nincs. Így is történik szóról-szóra. Holofernesz sátrában megtalálják a vezér testét fej nélkül, Judit pedig sehol. Rémület vesz rajtuk erőt, s a zsidók üldözni kezdhetik őket. Achior körülmetélteti magát, hogy csatlakozhasson a zsidókhoz, akik támadásba lendülnek. H. eunucha a népközé fut: „Ó, ti hűtlen szolgák, egyetlen asszony szégyent hozott Nebukadnezár házára”. És megszaggatta a ruháját. Közöm. Azóta eltelt 2500 év. Az IÁ martalócai ma is a látványosan kegyetlen lefejezés módszeréhez folyamodnak. A szaudi rendőrök úgyszintén, és ki tudja, a Közel-Keleten még kik nem. A pánikkeltés és a megfutamítás szintén alkalmazott taktika, mely rendszeresen beválik. Napóleon állítólag menekülni akaró katonáit ezzel állította meg: „Meddig akartok élni, kutyák?!” Én a menekülőkkel értek egyet. Minek szült minket az anyánk, ha ágyútölteléket gyártanak belőlünk. Kik őrültek meg, a hadvezérek, és uralkodók, vagy mi, akiket harcra kényszerítenek megalomániás elképzeléseik miatt. A kérdés véres vonalként vonul végig a történelmen.