Közel egy hete idéztem meg Weöres Sándor módszerét, amely ihletet adott neki a verseléshez. Lekapott egy könyvet, s minden tizedik szavát egymásután lejegyezte. Így kapott egy „vibráló felületet”, amellyel aztán már tudott dolgozni. Kísérletezem. Katalizátor kell mindenkinek az íráshoz. Egy-egy lap utolsó szavát veszem. Nézzük, mit ad ki?
És, észreveszi, gondolat, axióma, számít, szellem, marad, nem halt meg, jogsérelem, szül. Hát ez szép. Kezdek kétségbeesni. Mit fogok ebből szülni, mi fog ebből kisülni? És legyen benne gondolat, szellem, mert az számít! Bennem a jobbik rész még nem kiholt. A katalizátor egyféle axióma, nem bizonyítható szükségszerűsége, de belátható. Csak azt kell észrevenni, hogy miféle gondolat köt le, az marad bennem, azt érlelgetem-dédelgetem, s izzadom ki gyöngyként. De most abbahagyom a posztírást, mert megjött Levi unoka. A felület csakugyan vibrál, amivel lehet valamit kezdeni. 
Levi nagyon fiú. Botkalimpa nélkül nincs meg. Íme, a választott tizedik szó. Jogsérelem nélkül írhatok a botkalimpáról. (Bár foglalt kifejezés, jelen művem nem kerül kereskedelmi forgalomba, így hasznom sem származik belőle.)
A két és félméteres száraz bot, amit egy hete nálunk tárol, s amivel az erkélyről gondol eredményesen horgászni, tegnap levitte, pontosabban ledobtam. Mielőtt sétálni indultak, megígértem neki, hogy amikor az erkély alá érnek, ledobom neki a botkalimpát, amely ezúttal a fűkasza szerepét töltötte be. Ám hamarosan dióverő póznává alakult, mert Levi rájött, hogy meredeken a fa ágai között könnyebb mozgatnia, mint a füvön. Nem tudom, hogy hazáig cipelte-e, vagy sem a hosszú kórót. A botkalimpa szót unokabátyja, nekem unokaöcsém találta ki ifjonti korában. Arra utalhatott vele, hogy mindig keresett egy botot, amivel kalimpálhatott. Ez rövidült botkalimpává.
Apja mondja, hogy Leventének van otthon, a babakocsiban, a falnak támasztva, a lépcsőházban és a közös helyiségben legalább tízegynéhány botkalimpája.
Lehet is. Teljesen megértem őt.
Botkalimpa nélkül nem élet az élet.      
Összefoglaló az 1Mak 6-hoz. Kr. e. 160-ban járunk. Itt is, ott is harcok dúlnak. Antiochusznak kincsekre fáj a foga, megtámadja Elámot, hogy kifossza. Hadjárata sikertelen, emiatt elkedvetlenedik. Antiochus meghal. Fülöpöt rendelte az ország élére maga helyett, de Liziász meg Antiochusz hasonnevű fiát tette meg királynak (Eupatornak nevezve). M. Júdás Jeruzsálemet ostromolja, Antiochusz nagy sereget toboroz. A had 100 000 gyalogosból, 20 000 lovasból, 32 harci elefántból áll. Összecsapnak. Egy Eleazár nevű ember a király elefántja alá küzdi magát, és megöli az állatot, mely maga alá temeti a harcost is. Antiochusz hatalmába keríti Bet-Curt, ám belefárad a vége-hossza nincs küzdelembe. Liziász látja, hogy Fülöp át akarja venni a hatalmat. A király meg békét kíván kötni az izraeliekkel. Javasolja: „engedjük meg nekik, hogy szokásaik szerint éljenek, mint azelőtt”. Megegyeznek a felek, ám a király esküjét szegve Sion falait leromboltatja. Majd megtámadja Antiochiában Fülöpöt és legyőzi. Közöm. Egymásnak feszülő erők. Igazából vallásháborúk, melyeket Makkabeus Júdás folytat az Istennel kötött szövetség védelmében. Ennek részletét foglalja magában ez a tekercs. A békétlenség folytatódik – végül is mindmáig. Az Isten szövetsége békét adna, de zavartalanul nem tud kibontakozni.