Mickey webnaplója

Prions pour Paris! – hangzik a Hozana (francia imacsoport) felhívása. Bizony imához. És nemcsak Párizsért, hanem az eltévelyedett elkövetőkért, az eltévelyedett állami vezetőkért, a nemzetállamok megsemmisítésén fáradhatatlanul dolgozó agyatlanok észheztéréséért. Hiszen tévednek: Bár „egy nép az Úr előtt csak annyi, mint egy csepp a vizes veder szélén”, mégis a cseppek az ő akaratából, az ő tervei nyomán keletkeztek. A különféle népek Isten akarta valóságok. Éppen úgy, mint a különféle növény- és állatfajták. Nem burgonyát akart, hanem a legkülönfélébb fajtáit. Nem majmot akart, hanem a legkülönfélébb fajtáit. Nem kutyát akart, hanem a legkülönfélébb fajtáit. És nem egyesült akármilyen birodalmat, hanem az emberi fajt nemzetenként, a maga sokszínűségében. Kár ez ellen kapálózni. Éppen ebben a gazdagságban rejlik a nemzetállamok létjogosultsága. Az észjárásuk, az eltérő nyelvük, szokásrendszerük, hagyományaik, kultúrájuk/civilizációjuk, zenéjük stb. teszi ezt a gazdagságot. Aki ebbe belerúg, az számolhat azzal, hogy tettéért egyszer felelni fog.
Ami pedig a pénteki eseményeket illeti, meg lehetett jósolni, hogy bekövetkezik itt és ott, s lehetett remélni, hogy mégsem következik be. Ma már nem kell jósolni, mert bekövetkezett az első véres összecsapás a szektás iszlámisták és a zsidó-keresztény örökséget magáénak mondható öreg földrész között. A mozlimok úgy érezhetik, hogy sikert értek el, az európaiak úgy érezhetik, hogy fel kell már ébredni, fel kell kelni kényelmes párnáikról, párnáinkról, s lépni, méghozzá határozott lépéseket, hogy érezze a törődést mindenki, aki elhatározta, hogy a nyakunkra lép. Reméljük, hogy békét hoz a jövő. Ki tudja? De hogy jelen pillanatban kakukkfiókákat melenget Nyugat-Európa, az egyértelmű. Hogy is szól a magyar mondás? Törököt fogtam, de nem enged.
Hát próbáljunk fogást találni rajtuk, míg nem lesz túl késő, míg nem szalámiznak fel alattomban, sunyin, mint ahogyan képmutatóan és sunyin beszemtelenkedtek a kontinensre.
Addig is „prions pour Paris”!      
114. ZSOLTÁR. HÚSVÉTI ÉNEK (Alleluja!) Amikor Izrael kivonult Egyiptomból, Jákob törzse az idegen nép közül: Akkor Júda lett a szentélye és Izrael az országa. A tenger meglátta és elfutott, a Jordán visszafelé vette útját. A hegyek ugrándoztak, mint a kosok, a halmok, mint a kis bárányok. Mi lelt, tenger, hogy elfutottál? Jordán, miért vetted visszafelé utad? Hegyek, miért ugrándoztok, mint a kosok, s ti halmok, mint a kis bárányok? Föld, rendülj meg az Úr színe előtt, Jákob Istenének szent arca előtt, aki tóvá változtatta a sziklát, s a követ buzogó forrássá! Közöm. Akkor Júda lett az Úr országa. Ma az egész világ az Isten országa. „Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott! Mert az Isten országa közöttetek van” – hirdeti a Mester (Lk 17,20-21). Mindenesetre csak az fogalmazhat ilyen éles megszemélyesítésekkel, akiben erős a hit, és akinek a szívéből tör fel az ujjongás: a tenger lát, elfut, a Jordán irányt változtat, a hegyek ugrálnak... Miért? Miért is ne! Hiszen az Úr szavára fakasztott vizet Mózes a pusztában, s tette forrássá. Erre a töretlen hitre ma égető szükség van/volna, amikor az emberek tömegesen elfordulnak Istentől, hogy bálványaik után futkossanak.