Mickey webnaplója

Az árokparton feltűnt két fekete kutya. elemükben voltak, látszólag verekedtek. Mintha mindkettejük alfahím akart volna lenni. Eltűntek a fák takarásában. Na, gondolom, itt életre-halálra folyik a küzdelem.
De nem.
Újra előbukkantak. Békésen futkároztak a fák között a parton. Hogy lehet, hogy most meg puszipajtások lettek?
Ja! Megjelent a tőlük lemaradt kutyapásztor, a gazda. Így már minden más. Az erőviszonyok letisztultak. A „simabőrű” a főnök. Mi pedig, kutyák, az ő hűséges szolgái vagyunk.
Nemde így működik az emberek között is? Ha két egyenrangú fél vitatkozik a legnagyobb demokrácia jegyében, igazságuk relativizálódik. Győzhet a tekintélyesebb, a géppuskaszájú, az észérveket sorakoztató, akit nem lehet lelőni, aki tovább bírja cérnával.
De ha közel a Mester, az indulatok moderálódnak. Különben rájuk szólna: Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek. Máskor pedig: „Aki nagyobb akar lenni közöttetek, legyen a többiek szolgája.” Mindkét esetben marad az elcsendesedés, a hallottakon való eltöprengés. Nincs mese, ő a főnök, akinek minden esetben igaza van, mert nem úgy beszél, mint a farizeusok és írástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van.
126. ZSOLTÁR. A HAZATÉRŐK ÉNEKE (Zarándokének) Amikor az Úr hazavezette Sion foglyait, úgy tűnt, hogy álmodtuk az egészet. Szánk tele volt nevetéssel, a nyelvünk pedig ujjongással. A pogányok közt ezt mondogatták: „Az Úr nagy dolgot művelt velük!” Igen, az Úr nagy dolgot tett, s mi mennyire örültünk neki. Fordítsd meg hát, Urunk, sorsunkat, ahogy délen a patakokat változtatod. Akik könnyek között vetnek, örömmel aratnak majd. Sírva mennek előre, míg a magot szórják, de ujjongva jönnek visszafelé és összegyűjtik kévéiket. Közöm. A hazatérés öröme álomszép. Mintha álmodták volna az egészet. Azaz: ami elmúlt, elmúlt, feledhető. Kezdődik valami örömtelibb, amitől a szájuk tele van nevetéssel, nyelvük ujjongással. Korabeli nyelvi fordulatok, de kifejezőereje attól csak erősödik. A mise liturgikus szövegeiben gyakorta előjön (mártírok miséiben): sírva mentek, mentek a magvetők, de ujjongva jönnek, jönnek vissza a termést begyűjteni. Gyötrelmük ugyanis örömre váltott, és ez az öröm immár vég nélküli örömmé lesz.