Mickey webnaplója

Viccelődés, heccelődés, csipkelődés, egymás jelképes hátbavágása a férfibarátságok szokott gyakorlata. Ám ennek a buzgóságnak a hátterében alighanem az áll, hogy kiderüljön, ki a főkutya, ki az alfa hím, akihez képest nem lehetsz más, csak alkutya, hacsak vissza nem pimaszkodsz leverve a lelki kalapot a kihívó lelki fejéről. Egyenrangú emberek között (vannak egyenrangú emberek?) ártatlan tréfa talán egymásnak ez az örökös piszkálgatása, nem azonos tekintélyű emberek között azonban nem az. Egy nagy tekintélyű embernek észnél kell lennie, tudatosodnia kell benne, hogy az alárendelt nem fog élni a visszaszövegelés lehetőségével, mert nem kíván konfliktusba keveredni a saját főnökeivel, elöljáróival. Másképp fogalmazva amennyiben a tekintélyes „szórakozik” a beosztottaival, az visszaélés saját elképzelt vagy tényleges hatalmával.
Ilyen közhelyszámba menő kiszólások: Na, „hogy ityeg a fityeg”; Akkor találkozunk hétfőn? – Sajnos igen, elég szomorú – jön a megsemmisítő válasz. Ugyanígy azzal indítani a beszélgetést: hogy mi van, öcsi? – övön aluli ütésként lehet csak értékelni. Eleve kijelöli a rangsorrendet. Ha én vagyok az öcsi, a beszélő csak báty lehet, felettem álló.
Nézzük, hogyan látja Karinthy Frigyes. „Aztán mondja csak – mondták hahotázva –, hogy jut magának eszébe az a sok bolondság – és mellbe ütöttek dévajul –, az a sok őrültség – és dévajul vállon bokszoltak –, jaj, de nagy huncut maga – és hahotázva fültövön csaptak –, honnan szedi maga az ilyesmit – újabb gyomorboksz –, én nem tudnék ilyen baromságot kitalálni, ha megfeszülnék se... Igaz, hogy maga a szemölcsére gombolja az ingét?” (Viccelnek velem)
Még érdekesebb, amit Molnár Ferenctől idéz Csathó Kálmán: „A barát nem arra való – így Molnár –, hogy a barátságra és őszinteségre hivatkozva kellemetlenkedjék.” Csakugyan nem arra való.
***
M. írja: Levi levele nektek. Ő gépelte, miközben mutattam, hogy mit nyomjon, de ő diktálta: KEDVES TÜCSI NAGYI ÉS NAGYPAPA! ÉN BETEG VAGYOK. SZERETEK HOZZÁTOK JÁRNI. LEVENTE. 
Ugye muszáj sokáig élnünk!
134. ZSOLTÁR. ISTENTISZTELETRE (Zarándokének) Rajta, áldjátok az Urat, ti, az Úr szolgái mind, akik az Úr házában álltok, Isten házának csarnokaiban! Tárjátok kezeteket a szentély felé, s dicsőítsétek az Urat éjjelente! Áldjon meg téged Sionból az Úr, aki az eget és a földet teremtette! Közöm. Vagy húsz éve történt, hogy valaki kétségbe vonta annak a valóságát, hogy mi áldjuk az Istent – mondván, hogy az áldás tőle jön lefelé. Lám, már az ószövetségben is létezik a fordított irány, alulról, mi áldjuk az Urat. A mise-prefációk egyikében ez áll: „A Te boldogságod teljes a mi dicséretünk nélkül is, mégis megadod, hogy jóságodért hálát adjunk. A mi magasztalásunk nem tesz nagyobbá Téged, nekünk azonban üdvösségünkre válik.” Tudniillik ezzel a dicsőítéssel üdvösségünket mozdítjuk elő. A vita tehát eldőlt. Tárjátok kezeteket a szentély felé. Ószövetségi imamód... és egy jó kívánság: Áldjon meg téged Sionból az Úr. Az áldás tehát oda-vissza működik.