Mickey webnaplója

Minap Tücsi elszavalta Petőfi versét: Arany Lacinak. A versben a mese így indul:
Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? elment a kúthoz.
De nem volt viz a vederbe’,
Kapta magát, telemerte.
Erről kiskorom szóhasználata ugrott be, s elmosolyodtam. Egy kajla tinifiú hangján hallom vissza félévszázad messzeségből ... és akkor fogta magát. A szófordulat éppoly szabályos, mint a Petőfi által használt kapta magát. Mégis úgy emlékszem, hogy már az egykori énem is elnevette magát, komikusnak ítélvén ezt a fogta magát kifejezést. Elképzeltem, ahogy valaki „fogja magát”, azaz összeszedi magát, hogy aztán nekiveselkedjen valaminek. De hát korábban szét volt szóródva, mint a viccbeli ember, aki tányéraknára lépett, felment a mennybe. Szent Péter látva elesettségét, így kiált fel: Először is szedje össze magát ember!
Tehát hogyan fogja magát? Szorít egyet az övén, megrángatja a zakója szárnyait, saját hajába kapaszkodik, megigazítja a nadrágját, tenyerébe köp... hogyan történik ez a magamegfogás? Végigtapogatja magát, mintegy ellenőrizve, hogy minden tagja együtt áll-e cselekvésre készen? Akárhogy van is, komikus marad a dolog.
Én fogom magamat, te fogod magadat, ő fogja magát, ...mindenki fogja magamagát.
***
Tegnappal megnyílt a Szent István-könyvhét. A közmondás szerint
A májusi eső aranyat ér. Ha a könyvsátrakra és a potenciális vásárlókra gondolok, kissé módosul a mondás igaza:
Meglehet, hogy a májusi eső aranyat ér, de a májusi derű többletbevételt.
Iz 15. f.
Panaszének Moáb miatt
Fenyegető jövendölés Moáb ellen: Azon az éjszakán, amikor Ár elpusztul, elesik Moáb. Azon az éjszakán, amikor Kir elpusztul, elesik Moáb. Fölmegy a nép Dibon templomához, fölmennek a magaslatokra sírni. Nebó hegyén és Medébában jajveszékel Moáb. Minden fej kopaszra van nyírva, minden szakáll levágva. Az utcáin szőrruhát viselnek, a háztetőin jajgatnak. Terein mindenki panaszszót hallat s zokogásban tör ki. Hesbon és Eleále fájdalmában felkiált, Jáházig hallatszik a hangja. Megremeg ezért Moáb ágyéka, szinte reszket benne a lélek. Moáb szíve felsikolt, s a menekültek Coárig, Eglát-Selisijjáig jutnak. Igen, sírva mennek fölfelé Luit magaslatán. És Horonaim útján szívet tépő zokogással sírnak. Igen, Nimrim vizei sivataggá válnak. Mert kiszárad a fű, ellankad a pázsit, elpusztul minden, ami zöldell. Ezért amijük még van, amit szereztek, megpróbálják átmenteni a Fűzfák patakján túlra. Igen, jajkiáltás járja át Moáb egész vidékét. Eglaimig hangzik a jajgatás, s a panasz egész Beer-Elimig. Igen, vérrel telnek meg Dibon vizei, s még nagyobb csapásokat is mérek Dibonra. Oroszlánt (szabadítok) a Moábból menekültekre, és az országban megmaradtakra. Közöm. Az embernek eme próféciát olvasván Edvard Munch: Sikoly c. festménye képződik meg lelki szemei előtt. Ez a kép fejezi ki legtalálóbban azt a jajkiáltást, amely oly sokszor megtörte már a világ csendjét és még olyan sokszor meg fogja törni. A páni rémület lesz úrrá a népen, tömeges egzisztenciális válság, amely sikoltásba torkollik. Erről van itt szó.