Kezembe került Eősze László könyve: Kodály Zoltán életének krónikája. Valamikor végigolvastam Kodály háromkötetes munkáját (Visszaemlékezés), így ez a mostani kiegészítette és részben megismételte az egykor olvasottakat. Mindenképpen élvezet volt belemerülni egy olyannyira gazdag életpálya eseményeibe, szembesülni Kodály kiragadott nyilatkozataival. Hihetetlen, hogy Kodályt hányan és hányszor támadták, mint ahogyan azt is hihetetlen, hogy honnan merítette az energiát, hogy nem roppant össze a meg-megújuló támadások kereszttüzében. (Pl. Béldi Izor, az egyik legtekintélyesebb pesti zenekritikus, így végzi kritikáját: „Kot-kot-kot-kot-kot Kodály, Zoltánka ne komponálj").
Vélhetően tanultságából fakadó hite, képzelőereje, a munkásságából fakadó hasznok előre látása lendíthették tovább az általa elképzelt úton. Az ő kreatív muzikalitására jellemző, hogy amikor kórusának négy szólamban kellett elfújnia az angol himnuszt, de csak a dallam volt meg, sebtében írt három kísérőszólamot egy papírfecnire. Vagy amikor Kabalevszkijt emlékezteti, hogy az általa írt darab népzenei motívumra hajaz. Az orosz komponista elismeri, hogy csakugyan egy kabard dallamtöredéket használt évtizedekkel korábban készült darabjához.
Elképed az ember, hogy Kodály ki mindenkivel találkozik, folytat eszmecserét zenéről, zenei nevelésről. Úgyszólván korának minden jelentősebb képviselőjével, Brittentől Menuhinig, Poulenc-tól Milhaudig, Casalstól Karajanig.
Mi még énekeltük tanítványának, Seiber Mátyásnak a miséjét. Vele is összefut Londonban. Aztán 1960-ban éri a hír, hogy Seiber meghalt baleset következtében. Amennyire ismerem a történetet, Seiber halálát homály, titokzatosság övezi. Afrikában népdalgyűjtése során tűnt el, hogy többé sose kerüljön elő.
Yehudi Menuhin évekig várta, hogy Kodály elkészítse számára a kért hegedűversenyt. Olykor levélben sürgette: „HOGY HALAD A HEGEDŰVERSENYEM?” Az oly termékeny komponista valamiért ezt a kérést nem tudta teljesíteni. Hogy miért, ezt halálával magával vitte. Ma már odaát megbeszélhetik, hogy miért nem készült el soha, és mi lett volna a darabban, ha mégis.    
Kodály jól ismerte zenei gyökereinket, és munkásságával a jövőt szolgálta. Mint sokszor hangoztatta: „Kultúrát nem lehet örökölni… kultúra annyi, mint tanulás; megszerezni, színvonalon tartani nehéz, elveszíteni könnyű...”
Én elmondhatom, hogy az ő iránymutatásának megfelelő képzést kaptam gyerekkoromban. A Kodály-módszer, a szolmizálás, a dallamfelismerés, a szolfézs nyomon kísérte zenei képzésemet. Nem bántam meg, sőt nagyon szerettem benne lenni a zenében.