Mickey webnaplója

Nemeshegyi Péterrel első találkozásom a kilencvenes évek dereka előtt esett. A szent engedelmesség jegyében Japánból hazatért jezsuita a Teológiai Napokon vett részt Máriabesnyőn meghívott előadóként, s mosolygós hangvételével azonnal a hallgatóság szívébe lopta magát.
Majd amikor a Sodrás utcába kerültem,  sokszor hallottam őt beszédet mondani, nyilatkozni különféle kérdésekben. Tőle hallottam azt a kijelentést a megfejthetetlen titokról, hogy mit tartsunk az ártatlanok szenvedéséről. Ő azt felelte: „Az ártatlanok szenvedése a szeretet ára.” Persze elég Krisztus életének értünk való feláldozására gondolni. A titok ettől még továbbra is titok marad, de kicsit mégis a megválaszolhatatlan kérdés közepét világítja meg.
Szerette a pálinkát. Mint emlegette: egy stampedlivel a koldusnak adsz, két stampedlivel a barátnak, a többi már torkosság volna. Neve napjára mégis általában vodkát kapott. Nevetve mesélte, hogy egyszer megkérdezték tőle, mi a kedvenc itala. Utóbb nagyon fájlalta, hogy a vodkát nevezte meg. Fájlalta, mert tulajdonképpen nem is azt, hanem a pálinkát kedvelte.   
A kávét szerette cukorral vagy tejjel. De sose kérte mindkettőt bele.
Az ezredfordulón, amikor a jubileumi albumot készítettem, lektort kerestem. Benne megtaláltam. Ő átnézte, s azt kifogásolta, hogy nincs szó benne az örömről. Nosza, írtam egy cikket az örömről is.
Egyszer ebéd alkalmával megemlítette, hogy ellenszenves neki, hogy temetések alkalmával azért az emberért imádkoznak, aki a legközelebb meg fog halni. Pimaszul megjegyeztem, azt kellene imádkozni, hogy legközelebb ne haljon meg senki. Nem nyert a poénom.
Közel nyolcvanéves volt, amikor egy erősen havas téli napon kiment a Pasaréti térre, és a buszmegállóból kezdte ellapátolni a havat. Odament hozzá egy klosár kinézetű ember, és megemlítette neki, hogy bizonyos javadalmazás ellenében ő naponta ellapátolná a havat. Az atya azt mondta felvetésére: „Barátom, nekem lapátom van, pénzem nincs.”
Lapunkba rendszeresen írt teológiai cikkeket. Egy alkalommal, talán az Egyházfórum c. lapban élesen kritizálták írván, hogy a nézetei megállnak a hatvanas évek kutatási eredményeinél, pedig azóta… trallala, trallala. Ő a bírálatba beletörődve lakonikusan megjegyezte: Lényegében igazuk van.
Szerettem magabiztos tudásáért, tiszta logikus érveiért. Különösen is tetszett, ezért maradt meg bennem az a mondata, hogy „ha valamit nem tudunk, becsületesen be kell ismerni, hogy nem tudjuk a választ az adott kérdésre”.
Ami nekem furcsa volt, azzal mindjárt kapcsolatunk kezdetekor szembesültem. Mindenki Pepi bácsinak hívta. Én is így hívtam. De sose tudtam megszokni, hogy ezt a tekintélyes tudóst Pepinek nevezik. Péter atya, vagy tudom is én mi, találóbb lett volna az ő megnevezésére, s talán az áll a dolog mögött, hogy gyerekkorában ez lehetett a beceneve.
Több száz japán barátjával szoros kapcsolatot tartott. Karácsonyra, húsvétra küldött nekik képeslapot. A postán különleges bélyegeket kért, nem az aktuális sablont (abban az időben minden címletű bélyegen valamilyen szék volt unásig).
Tudom ez egy poszt. Akkor hát legyen elég itt ennyi.
Őt meg Isten nyugosztalja, avagy ahogy a latinosok írják: Requiescat in pace!