Mire leengedem a három árnyékoló bambuszalkalmatosságot, addigra eltűnik a nap.
Mire feltekerem az árnyékolókat, addigra már újra süt a nap.
Mire újfent leengedem az árnyékolókat, addigra újból felhősödik.
Mire kiülök olvasni az erkélyre a dörgő sötét felhőket felvonultató eget kémlelve, már kisüt a nap.
Mire bekapcsolom a légkondit, addigra elborul az ég.
Mire újra feltekerem az árnyékolókat, addigra elvonulnak a felhők.
Mire behúzódok a kánikula elől, addigra hűs szél kerekedik odakint.
Mire idáig érek a poszt írásában, addigra eszembe jut, hogy ezt játssza velünk a koronavírus is.
Mire befejeződik az első fertőzési hullám, addigra megérkezik a második.
Mire elkészül ellene a vakcina, vajon addigra egyáltalán szükség lesz-e még rá?
Mire felocsúdok, hogy vége a nyaralásnak, addigra beköszönt az ősz.
Mire leesik a fatantusz, hogy elmarad a közös interkontinentális jubileum a családban, addigra aktuális azon gondolkozni, hogy a hazaival mi legyen.
Mire eltervezünk valamit, könnyen előfordulhat, hogy addigra a járványhelyzet mást diktál.
Mire a dátumhoz érünk, előfordulhat, hogy addigra a helyzet mégis lehetővé tenne másféle ünneplést.
Mire elkészül a napi poszt, addigra ki kellene találnom a hozzá illő zenét.
Mi - re? Nagy szekund. Olyan zene kellene, ami így kezdődik. Máris több eszembe jutott.
***
Más.
A tücsök és a hangya c. örökbecsű mese ebben a pillanatban átalakul bennem: A tücsök és a hangja. Ilyenkor, ősz közeledtével igencsak elkezdenek muzsikálni a réten. Ám ahogy öregszem, egyre halkabban muzsikálnak. Legalábbis így hallom. Most pl. sehogy se muzsikálnak.
Alszanak?
***
Zene. Mi, ré? Több Beatles-sláger is így indul. pl. Az Eight days a week. Akkor hát hadd szóljon.
https://www.youtube.com/watch?v=kle2xHhRHg4
Utolsó kommentek