Mickey webnaplója

Egyszer csak leszereltem. Minél közelebb került az esküvőnk időpontja, annál sürgetőbbé vált, hogy valahol kellene laknunk. Apósom elintézte, hogy anyjánál meghúzhassuk magunkat, aki pedig Kispesten lakott, az Ady Endre utcában. A ház alighanem ma is áll, szemben a Hattyú kocsmával, ami viszont már nem áll, és majdnem szemben a Hattyú stranddal, amely szintén a múlté. (Emlékét őrzi a film [Égig érő fű] egyik epizódja. E strand medencéjéből vitte lovaskocsi a bérház udvarára a gyeptéglákat.)
Szerettünk ott lakni. Talán azért, mert a ház kertjében biztonságban tudtuk gyerekeinket. Talán azért is, mert sokféle berendezési tárgyunk a saját kezünk munkája nyomán keletkezett. Hamarosan magunkra maradtunk a kéglibe, ami két egyforma alapterületű hajópadlós szobából állt. Az egyiket meghagytuk, a másikat átszerkesztettük közlekedővé, amelyből konyha és előszoba nyílt. Ma rácsodálkozom, hogy mennyi erő lakott bennünk (pl. egy meredek lépcsőn felvonszoltam egy hatalmas szekrényt a padlásra).
Az átalakításhoz bontásból kinyert fürdőszobai szanitereket kaptunk, felbonthattunk egy szobányi parkettát, kiemelhettünk ajtókat. Ám ez csak a kezdet. Az átalakításhoz rabicdrót, tégla, homok, mész, cement kellett, valamint összefogás a haverokkal … és sok-sok türelem. A hajópadló helyett a szobába parketta került, a többi helyiségbe műkőlap, a szennyvízelvezetéshez át kellett törni a pinceboltozatot, óvatosan áttörni a ház szennyvíz-elvezető csatornáját, hogy ráköthessük a magunkét. A lakás fűtését a régi vaskályha helyett gázkonvektorokkal oldottuk meg. Ahhoz a gázvezetékeket kellett kialakíttatni. S mindezt a mostani szerszámállománynál jóval szerényebb eszközökkel.
Időközben három lányunk született.
Sok minden élmény fűződik ehhez a lakáshoz, és ehhez az utcához. Könyveink számára létraállványokat szereltem a falra, fenyődeszkákat vettem. Szép svédpolc rendszer jött létre. a fal megtartotta volna a polcrendszert, de a 42-es villamos dübörgése meglazította a tartó elemeket, és leszakadt a polcsor. Megerősítettem, de utóbb másodszor is leszakadt. Akkor megszüntettem az egészet.   
Ide született három lányunk. Az ő fuvarozásukhoz egy hazai gyártmányú babakocsi (Pille kocsi) állt rendelkezésünkre. Csakugyan könnyű és mozgékony jószág volt. Egy gyerek ülhetett benne. A másodiknak készítettem alulemezből egy áthidalót, hogy mindkettő elférjen valahogyan. Ám a legnagyobb is igényt tartott arra, hogy a babakocsi vendége legyen. Megtehette, mert a lábtartón álldogált potyautasként.
A lányok növekedésével óvodába, bölcsödébe kezdtek járni, illetve oda kellett vinnünk a már nagyocska lányokat. Általában kerékpárral oldottam meg a kérdést. A vázra szerelt ülésben az egyik, a hátsó csomagtartón a másik utazott. A harmadikért vissza kellet fordulnom. Mindennapi elfoglaltságommá lett a gyerekek ilyeténképpen történő fuvarozása. Utána indultam dolgozni Kispestről a Belvárosba a 42-es villamossal.
Nem segített a közlekedésben, hogy ebben az időben készült a hármas metró. Végigéltem az egész cirkuszt. Még a meteorológusok se tudták volna kiszámolni, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy biztonságban beérkezzek a munkahelyemre. Munkaadóim nem tolerálták a késést, én meg nem tehettem semmit, ha a síneken elkezdtek egy keresztben álló tíztonnás teherautót megrakodni.
Kb. 7-8 évet éltünk itt boldogan.
A nehézségek ellenére boldogan.
Hiszen bírtuk erővel a gyűrődést.     
***
Gyerekkoromban halottam a szellemességet: a ken'guru többes száma: kendtek gurú'nak.
Ma más a valóság. HÁBORÚ van. Jobban szeretném, ha HÁ’ DERŰ volna.