Mickey webnaplója

Lefotóztam egy 1930-ra datált száz pengőst, meg egy 1945-ből valósi tízezer pengőst. Arra gondoltam, hogy a mai poszt legyen egy novellarészlet, amely a magascímletű pénzzel kapcsolatos elbizonytalanodást meséli el. Lehetett volna Tabi Lászlónak a Mennyibe kerül egy kiló zsír c. krokija is, de most mégis Mórára esett a választásom. Ez másképpen humoros, mint amaz. Tehát
Móra: Osztozkodás (részlet)
– Kezdje kend a nagyján, a kékön.
A „kék" a huszonötezer koronás. Nevét, számát nem tudják. Rendes embernek soha az életben nem volt dolga ekkora számmal.
– Kóstolja kend, sógor, majd sebössebben mén... sten!
–...sten!
– No mán mög a zöldeket hagyigálja kend kétfelé.
A „zöldek" a tízezer koronások. Fölszuszog az öreg, ahogy készen van velük.
– Az ötezresöket mán te felezd el, öcsém. Én mán nem győzöm az ujjam nyálazni.
Az ötezrest, ezrest név szerint is ismerik. Ezekből annyi van, hogy mire a kazal
felével elkészül a fiatal, készen vannak az első félliterrel is. Muszáj még féllitert kiparancsolni.
Utoljára maradnak az ötvenezresek.
Az öreg sógor a két ujja közé csíp egyet belőlük.
– Hát ez a kis vörös? Ez ugyan miféle?
– Ez új találvány – káromkodik a körtefejű. – Ez talán nem is péz.
– A fogása olyan, hallod – morzsolja meg az öreg.
– Ötös is van rajta, azt látom. Mög három semmi.
– Van azon négy is, hé.
– Egy, kettő, három, négy. Annyi ez, bátya, a fene rágja ki. Valami huncutság löhet benne.
– Az mán mindegy, hallod. Ha a javát mögfeleztük, ezt is csak elosszuk.
Tíz-tíz darab jutott a kis vörösbül mind a kettőnek, egy darab meg páratlan maradt. Hát most már mi lesz ezzel az árvával?
Néznek egymásra tanácstalanul. Az öreg fogja az üveget, teleönti kettejük poharát, azután tovább adja a fiatalnak.
– Önts a tüsztölt úrnak is, te közelebb éröd.
A fiatal önt, és úgy oda koccintja az üveget a cigány poharához, hogy a tisztelt úr fölrezzen, és helyrerántja a nyakát.
– Nézze mán, jó embör – tolja elébe az öreg a gyanús bankót –, mi péz löhet ez?
– Hát az ötvenezres – ásít a cigány.
– El kék felezni – könyököl be az öreg az asztalra –, de mög vagyunk vele akadva. A nyavalya törje ki űket, hogy mindig ilyen új találványaik vannak.
– Hát adjon kend a cimborájának egy huszonötezrest, tegye el az ötvenezrest, oszt kvitt – magyarázza a cigány.
– Mölyik a huszonötezrös?
– A nagy kék.
– Értöm – biccent rá az öreg. – No hoci, öcsém, egy kéket, oszt lögyön a tied a vörös.
A körtefej heves ingásba jön.
– Azt az egyet nem töszöm, sógor. Ha kendnek nem jó, neköm se jó. Csökélylöm.
Hozzámérik a vöröset a kékhez: hát éppen fele!
– No ugye? – néznek mindketten elhidegedve a cigányra. Hát való ez, így bolonddá tönni az embört?
A cigány azonban elkezd nevetni, csak úgy rengenek a hasán a mellény ezüstgombjai.
– Nini – villan föl az öregnek a szeme –, hát ha ez ötvenezrös, ez mög huszonötezrös, adna-e maga két kéket ezért a vörösért?
– Hát hogyne adnék? – veszi elő a vadonatúj bőrtárcáját a kupec, és kihajít belőle két huszonötezrest.
A két magyar egymásra néz, összekacsint, de a pénzért nem nyúl egyik se.
– Tartsa mög magának – mondja az öreg, és elfordítja a fejét. – Pincér úr, füzetni!
Aztán betarisznyázzák a bankókazlakat, kiki a magáét, a páratlan vöröset külön veszi a markába az öreg.
– Hát majd a vasárosnál – mondja a fiatalnak.
– Ott jó lössz – mondja a fiatal.
Mert látnivaló, hogy igaz ember kell ahhoz a valami nagy pénzhez…
***
Valaha az egyik pénzérme a Máriás tallér volt.
A közelmúltban változott a helyzet. Amikor Szlovákia átállt az euróra, megtervezte a szlovák euró arculatát. Vallásos motívumokat tartalmazott. Az EU megtiltotta, hogy vallásra utaló jelképeket tartalmazzon az euró. Figyelmeztető jelként érzékeltem. Mibe léptünk önként és dalolva.