Mickey webnaplója

VD úgy kezdi a festést, hogy egy összeférhetetlen színkombinációt vet az alapra, s abból kiindulva kezdi megszelídíteni a képet. Próbálja fejleszteni, életet lehelni az elkezdett műbe.
Nincsenek néven nevezhető tárgyak a képén, még ha kétlábú széknek, vagy festőállványnak látszanak is. Ő elémegy ezeknek a vizuális beazonosításoknak, és egyszerűen képelemeknek nevezi őket.
A kirakós játékban jobbára fent a kék ég, középen a tárgyak, tájak sokasága, lent a zöld növényzet.
VD-nél van az alap, rajta feljebb az ablaknak látszó képelem, nagyjából középen a festőállványnak látszó képelem, és valahol elszórva a széknek vagy képkeretnek látszó képelem.
Ami a festészetben ilyenformán megragadható, az az irodalomban is előfordul.
Ebből a szempontból kétfélék az írók.
Az egyik épphogy gondosan előre felvázolja a könyve szerkezetét, és mintegy csontvázra a húst, úgy tölti meg élettel az előre elképzelt vázat. Pl. Szabó Magda.
A másik típusú író megelégszik azzal, hogy meghatározza: hősét kiinduló helyzetéből hová szeretné eljuttatni. Aztán ez vagy sikerül, vagy sem.
Sokszor az általa megálmodott események sodorják hősét, hőseiket (vö. képelemek) valahová.
Ehhez a típushoz tartozott Jókai is.
Elindította az újságjában a regényét, s számonként jelent meg a folytatás. Néha ebből zavar támadt, mert térben és/vagy időben a korábbiakban megírtakkal szemben összeférhetetlen események történtek.
Persze az olvasó se igazán vette észre ezeket, hisz nem egyszerre olvassa el a folytatásost.
Én utóbbiaknál is fegyelmezetlenebb vagyok. Posztjaim nem épülnek egymásra.
Nagyon nem.
Most pl. minden előzmény nélkül ezeket vetettem virtuális papíromra.
Legyen hát ez a mai poszt.