Mickey webnaplója

(Újra)olvastam Varga Domokos Kölyökkóstolgató c. kötetét. Rádöbbentem, hogy a könyv megírása óta a gyerekeket vállalóknak sokkal könnyebbé vált a társadalmi helyzete. Akkor indult a GYES. Azóta hármincféle támogatást kapnak a gyerekeket vállaló fiatalok.  
De nem erről akarok írni. 
Érdekesnek találtam az életveszélyről írtakat. A szerző maga is „kutyafülű” gyerek lehetett. Sötét este mászott egy épület állványzatára, hogy leessen – szerencséjére a homokba. Arra gondoltam, hogy magam is megéltem már veszélyhelyzetet, de gyerekeim is. Majd kifaggatom őket, kit mikor mi ért, amiről talán nem is tudtam.
Néhány megállapítást különösen is érdekesnek találtam az olvasnivalóban. Megidézem őket.
- A csecsemőnek még mindent meg kell kapnia. A felnőttnek meg így vagy úgy, de mindent magának kell megszereznie. E kélt véglet között telik el a gyerek- s ifjúkor…
- A kisgyermekes szülőknek két nagy örömben van állandó részük. Az egyik, hogy nőnek a gyerekek. A másik, hogy még nem nőttek meg.
- Bubu csak négy és fél… tíz év múlva már félig felnőtt lesz … nagydarab süldő lány, s elszorul egy kicsit a szívem. Kívánnám, hogy ne legyen, maradjon meg ilyennek ennyire édesnek, ennyire aranyosnak, bennünk bízónak. De ez gondolatnak is kegyetlen. ..Fel kell nőnie, Pedig neki is most a legjobb…
Igen. A könyv nevelési dilemmáit saját bőrünkön magunk is megtapasztaltuk.
Ami mára maradt, az az unokákban való gyönyörködés, velük való játék, párbeszéd, történetek felolvasása nekik. Meséik, történeteik meghallgatása. S öröm látni szüleik gondoskodó szeretetét is, megmosolyogni az adódó apróbb-nagyobb problémákat, az azokra adott válaszokat.
***
Gyereknevelés? Az élet eléjük modellezése. A gyermekek figyelmét ötezerféle veszélyre felhívtam. Ám azt is tudni véltem, hogy az életben tízszer ennyiféle veszély leselkedik rájuk, és én nem vagyok képes mindegyiktől megóvni.
Rövidebben kifejezve: ÉLNI ÉLETVESZÉLYES!   

A hely szelleme – vélték az ókori rómaiak.
Van-e ilyen?
A mi lakásunk ilyen-e?
Ha nem is ilyen, de az ittlét szelleme alighanem belengi kies panellakásunkat, amelyben laktak már huzamosabb ideig a franciák, az óváriak, a pcsabaiak egyaránt.
Szobácskáiban hol egy-egy gyerek (ifjú, felnőtt) lakott, máskor mások laktak többedmagukkal.
M. unoka nem szeretné, ha elidegenítenénk valaha is 87 m2-es lakásunkat. Amikor huzamosabb ideig nálunk lakott, kijelentette, hogy ő itt nőtt fel, az egyetlen hely, ahol leginkább otthon érzi magát.
Amikor a csabaiak átmenetileg másodszor költöztek hozzánk, L. unoka kijelentette, hogy boldog, mert ide ő haza jön. Itt kezdte az életét.  
Á. unoka is itt indította el életét. Őt órákig húzogattam a közlekedőnkben egy nagy műanyagautón. Rajta üldögélve nem unta meg az ily módon való közlekedést.
Mi több, szembe-szomszédunk elköltözése után egyik gyerekük szintén nagyon szeretett itt lenni. Kérte, hogy alkalmanként hadd látogathassa meg a hajlékunkat, amelynek tükörképében laktak egykor.
Érdekességként megemlítem, hogy a két lakás bejárati ajtóit nyitva tartva a két lakáson és a közbülső lépcsőfordulón át lehetett száguldozni. Annak idején a gyerekek meg is tették, és nem akarták megunni a szaladgálást.
Tegnap gyermekeink elkezdtek szervezni egy családi dumapartit.
Nem a piliscsabai házba,
nem a ráckevei házba,
nem is a mosonmagyaróvári házba.
Ide a panelbe.
Ha genius, ha nem, ez itten egy fontos locus: egy fókusz, egy zug, ahol jól érzi magát minden mókus, minden manus. 
Mi tagadás: ez bennünket is jó érzéssel tölt el.  
Jut eszembe: Elnevezem e találkozást DUNA-PARTI DUMAPARTI-nak.

Van abban valami megkapó, hogy M. unoka, aki Franciaországból repatriált, hazaköltözött, látogatása alkalmával mutatja nekünk az Nemzeti dal facsimile kiadását. Kérdeztem tőle: És érted a verset?
Mire ő: A lényegét igen, néhány szó még ismeretlen.
Mi öregszülők se voltunk restek, azon nyomban elkezdtük skandálni ritmusban:
Talpra magyar, hí a haza!
 Itt az idő most, vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Tudom, hogy tudja az olvasó, hogy tudjuk a verset mindnyájan elejétől a végéig, mégis ideírtam az első versszakot.  
Miért is?
Valahogy fontosnak véltem megidézni, hogy láttassam: Csaknem két évszázad távlatából is dolgozik, felemel, átalakít, magával ragad, buzdít, animál, önérzetet sugároz ez a zseniálisan aktuális opusz.
Egyszer megfordítottam benne két sort.
Az eredeti: „Sehonnai bitang ember, ki most, ha kell, halni nem mer…”
Ez mostanra már nem ennyire szigorú. csak megfordítva igaz:
Sehonnai bitang ember, ki most, ha mer, halnia nem kell…
Olyan időket élünk, amikor sok minden megúszható ejnye-bejnyével, kivált, ha sikerül a delikvensnek ügyéhez eléggé dörzsölt prókátort megnyernie.
A megfordítás értelme, hogy komfortos, és következmények nélküli korunk ellenére is igaz a tétel, aki törvénytelenségeket elkövetni mer, bár halnia nem kell, de attól még ugyanúgy sehonnai bitang ember.

A népdalok valamilyen zsánerképpel indítanak, hogy aztán rátérjenek arra, amit valójában el szeretnének mondani. Érik a szőlő… de a tarisznyában megbújó vöröshagyma keserű magában.
Vannak, akik kinéznek az ablakukon, ránéznek a hőmérőre, és kisebb meteorológiai elemzéssel indítják írásukat.
VD. egyik katalizátora a költészet, azon belül is leginkább Zelk Zoltán költészete. Megoldja vele az ajándékozást, megindítja vele egy-egy posztját.  
Hogy az én katalizátorom mi, mások talán reálisabban meg tudnák ítélni.
Magam azt vélem, hogy sok minden.
Valamiféle zárvány, aminek a kibontása elindítja bennem a vezérhangyát, és elirányítja csapongásra hajló fantáziámat.
Olyan is ez, mint a bennem rendszerint szóló zene. Nem én választom, hogy mikor mi szólaljon meg bennem, leginkább csak rácsodálkozom, hogy miért éppen ez vagy az a melódia kér figyelmet belső hallásom révén. Most pl. George Zamfir pánsíp-muzsikája honol belül.
Hatnak rám a mások által FB-ra feltett anyagok is. Tegnap pl. egy Donovan-nóta és egy filmajánlat, a jezsuita Muzslay SJ-ről.
Donovant nagyon szívesen hallgattam a hetvenes évek végén. Nagy tehetségű gitáros és behízelgő hangú énekes.
Muzslay páterrel meg személyesen is találkoztam. Szivarozgatva mesélt boldogan az általa elvégzett munkáról.
Híre megelőzte őt.
Az általa küldött összeg indította el a bajóti új plébánia építését, ahol akkor még plébánosként fungáló Beton atya állta a sarat. Mi meg, fiatalok, felhívására ástuk az épület alapját, Pestről leözönölve.
Később zaklatásoknak volt kitéve az elkészült új épület, mely lelkigyakorlatos központ is lett. Balás Béla (Beton) könyvében leírja, hogy az egészségvédelmisek próbálkoztak kötözködni, amikor is az akkor éppen nála tartózkodó szakminiszter, Surján L. igazította el őket hangoztatva, hogy nincs itt semmiféle látnivaló.  
Minden mindennel összefügg.
Beton templomába a keresztutat Vas István költő felesége, Szántó Piroska készítette.
Muzsikusa Dax lett, szövegírója pedig az Apostol tv-ből is ismert Diószegi L., aki velem párhuzamos osztályba járt gimis korában.  
Tovább is van, mondjam még?
Nem mondom.

Ma azzal keltem, hogy anyánk 101 éves volna ma, ha…
Hetvenhét évet élt, Isten nyugosztalja!
Hosszas özvegysége kezdetétől egyedül nevelte fel hét gyermekét.
Élete egyetlen nagy áldozatként értelmezhető.
Hiszen nem volt magánélete.
Munkálkodás három műszakban.
Terhelés napi 24 órában.
Elismerés a Holdban.
Anyagi támogatás a csillagokban.
És mégis…
Valahogy felnőttünk.
Az ő tartalékai elfogytak a hetvenhét év során.
Nagy megkönnyebbülést jelenthetett odaát a szerető irgalmas és mindent látó Isten miliőjébe rendeződnie,
ahol már
nincs betegség,
nincs általános fáradtság,
nincsen semmiféle aggódás,
csak kiteljesülés,
csak perspektíva,
csak vonzódás,
csak jutalom,
csak kisimult homlok,
csak nevetés,
csak kapcsolatok,
csak egyetértés,
csak harmónia,
csak dinamizmus,
csak súlytalanság,
csak felhőtlen boldogság
csak…
csak…
csak…

Az új élet megjelenése mindig örömteli. A halál mindig megrendítő. Tudjuk, persze, hogy tudjuk, hogy a halál eljövetele halálbiztos, de mégis. 
Ma egyik életpályámat olyannyira meghatározó valaki távozott az örök hazába. Távozott az Istenhez. Czakó Gáborra emlékezem. Útmutatása máig hat mindennapjaimra.
Czakó Gáborral egy hónapban születtem, csak ő négy évvel hamarabb.
Rám nyelvérzékenységével és esztétikájával hatott leginkább. A magyar szavak gyökjellegének volt egyik harcosa. Szókincsünk gazdagságát illusztrálandó összegyűjtötte a megy ige szinonimáit, a valamilyen fajta menést jelentő igéket. Kb. ezernél tartott, amikor beszálltam akciójába megtoldva még vagy száz új, menést kifejező igével gyűjteményét.
Amikor újságíró akadémiáján részt vettem, nem ismertem ebbéli szenvedélyét. Ezért meglepett, amikor imigyen búcsúzott: Eleget beszéltem. Most elpatázok. Vagy más alkalommal: Most már elkolbászolok.
Minket arra tanított, hogy az írás gyakorlati tevékenység. Mindennap olvasni kell klasszikusokat, és mindennap írni is legalább egy flekket. Egy év alatt 365 oldal, egy komplett könyv jön össze. Nemde?
Alighanem magának is mondta, mert meglehetős rendszerességgel jelentek meg új kötetei. Ebben hűséges követőre akadt bennem. Igazolja ezt 2006-ban indított blogom. Először ritkában, de csakhamar naponta kezdtem a posztokat írni. Ha szerkeszteni is úgy szerettem volna, mint írni, ki tudja, hány kötetnél tartanék. De hát az nem az én formám.
Czakó Gábornak köszönhetem, hogy megírok naponta olyan témákat, amelyeket kidolgozásra alkalmasnak ítélek.           
És el ne felejtsem…
Ismeretségünk kezdetén munkanélküli voltam.
Ő ajánlott külsősnek egy laphoz. Ezért megvettem a napilap (Pest megyei Hírlap) friss számát, elolvastam a benne levő egyetlen álláshirdetést, felhívtam a megadott telefonszámot és jelentkeztem a Miniszterelnöki Sajtóiroda munkatársának.
Felvettek.
Az ő keze ha közvetve is, de bőven benne volt a dologban, mert ha nem ajánlja a külsőzést, nem veszem meg a lapot…
A mindig mosolygós tudós művészre, a sokszerű emberre közvetlenségéért, barátságáért, közlékenységéért, előadásaiért és egyáltalán emberségéért mindig jó szívvel gondolok vissza.
Isten fogadja övéi közé!

Az égbolt tiszta, a kedvem enyhén felhős, tüsszentésem ködszitálás, köhögésem égzengés, sóhajom gyenge szellő.
Jól vagyok.
Már nem kell több antibiotikumot szednem. Ettől fülzúgásom normalizálódik.
Persze … nem említettem.
Tegnapelőtt este kezdtem szedni a három darabból álló antibiotikum készletet. Kis idő elteltével fölerősödött szokott fülzúgásom.
Nézem a barométert, nem indokolja frontbetörés. Eszembe jutott, hogy megnézzem a bevett gyógyszer útmutatóját. Hátha.
Már-már feladtam a reményt, hogy a mellékhatások terjedelmes listáján felfedezzem, amit keresek. Vagy húsz egynéhány egyéb mellékhatás felsorolása után, csaknem a slejfni végén találom: fülzúgás.
Megnyugodtam: mégse vagyok hipochonder.
Hadd zúgjon a fülem ezerrel!
Most az a dolga.      
***
Ingyen kaptam, ingyen is adom:
A göllei rk. templom hirdetőjén olvasható szentenciák
1.) Ha a hívek jobb papokat szeretnének, csak imádkozniuk kell papjaikért.
2.) Isten nem a tökéleteseket hívja meg, hanem a meghívottakat tökéletesíti.
3.) Sokan akarnak Istennek szolgálni, de csak mint tanácsadók.
4.) Könnyebb tíz szentbeszédet elmondani, mint egyet megvalósítani.
5.) Isten semmit sem teremtett értelmes cél nélkül, de azért a szúnyog határeset...
6.) Furcsák az emberek: a buszban elöl akarnak ülni, a moziban középen, a templomban hátul.
7.) Isten senkit sem ítél meg halála előtt. Te miért tennéd?
8.) Ne szidd az egyházat! Ha tökéletes volna, nem lehetnél a tagja!
9.) A béke sokszor egy mosollyal kezdődik.
10.) Isten tanúnak hívott meg, nem ügyvédnek vagy bírónak.
11.) Ne tegyél kérdőjelet oda, ahova Isten pontot tett!
12.) Isten nem zavartalan utazást, hanem biztos célba érést ígért.

Kosztolányi összesöpörte a szerinte legszebb tíz magyar szót. Szerinte a 10 legszebb magyar szó:
láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.
Közülük kilenc egyszótagú. csak az anya két szótagú.
Ha jól emlékszem, Weöres S. szerint egytagú szavaink sokasága ősi etimon. Fű, fa, füst, hús, zsír…
És most álljunk meg egy szóra!
Nem írtam volna le ezt a bekezdést, s hogy mégis megtettem, annak az az oka, hogy az általam favorizált egyik szép magyar szó a SZIKLA.
Ragadjunk le itt egy pillanatra.
Annak ellenére szép, hogy az „i” magas, az „a” mély hangrendű – nem illeszkednek.
Mégis.
Vagy talán épp ezért.
Van közöttük egyfajta feszültség, egy kipattanás, egy szikra: keménység, és lágyság együtt.
A szó eleje csupa koccanás: sz-i-k… a -sz és a -k zöngétlenek, az -i meg visít.
Majd oldódik a  szó a zöngés l-ben és lecseng a mély a-hangban. Az első szótag, ha úgy tetszik, dinamizmust mutat, a második szótag pedig stabilitást.
A szikla hasad, amúgy viszont igen stabil anyag.
***
Van nekem egy önkéntes műbírálóm: Ivan Horvath, aki kb. két évvel idősebb nálam, rokon, az USA-ban él, maga a film és reklám világában élt aktív korában. Fb-ra feltett fotóimat szokta véleményezni. Kritikái hízelgők számomra. Tőle különösen jól esnek, mert szakember.
Csaknem minden megjegyzését angolul teszi, én meg azonmód magyarra ültetem át.
Egyszer a fejembe vettem, hogy összegyűjtöm a képekhez csatolt véleményét.
A korábbi években készült fotóimat a FB rendre megmutogatja.
Nekem nincs más dolgom, minthogy lehalásszam azokat a mondatokat, amelyeket annak idején a képekhez írt.
Nyitottam ezeknek az észrevételeknek egy fájlt Ivan kritikái néven.
Már négy oldalra rúgnak összegyűjtött megjegyzései.
Alighanem érdekesebb lenne, ha a megbírált fotókat melléjük tehetném.
Erre nincs mód.   
Punktum.
    
 

Elmúla a karácsony,
elmúla a bájgli,
el a tél  is jórészt 
elmúla a Covid-fertőzés,
elmúla a farsang,
elmúla sok minden, de
nem múla el a felsőlégúti fertőzésem.
Orvosi noszogatásra rátértem az antibiotikum beszedegetésére, mert rettentően unom már a mikróbák packázását.
***
Barkát nyitott a szomszédban a mogyoróbokor.  
Ez pedig azt jósolja, hogy lesz itt még tavasz, lesz még lágy kenyér.
***
Zsuzsa-nap van.
Közelről is érint minket.
1975. április 4-én 16 óra tájban tartottam őt először a kezemben.
(Meg voltunk egymással elégedve.)  
Zs. csecsemőként ragaszkodott ahhoz, hogy a szobánkban éjjel égjen a lámpa.
Ha leoltottuk, azonnal jelzett: Ámpa. Ámpa!
Sokáig ragaszkodott cumispalackjához is. Állandóan rajta lógott a palack, fogaival tartotta szájában, mígnem az történt, hogy kiejtette, legurult a második emeletről a ház alatti építkezési területre. Néztünk utána, de nem találtuk meg soha többé. Így lett vége ennek a kötődésnek.
***
Jön hozzánk fiunk. M.
A generációváltás egy-két évtizede megtörtént.
Mosolyogva dúdolom a népdalt.
Mikor én még legény voltamm, a kapuba kiállottam, egyet-kettőt kurjantottam, mindjárt tudták, hogy én voltam.
De mióta házas vagyok (mit házas, túl az aranylakodalmon), a kapuba kiállhatok, akárhányat kurjanthatok, mégse tudják, hogy én vagyok.  

Ma ragyogó tavaszi nap délelőttjét élvezzük.
Élvezzük?
Ilyenkor sétálni kell(ene).
No de.
Lábunk csak a lábalásra elég.
Mostanság kezdünk kilábalni felsőlégúti fenéből és a tüdőgyusziból.  
Marad a napozás az erkélyen. Az is valami.
Helyettünk az ország szép helyeit az eggyel lejjebb lévő korosztály keresi fel
párban,
baráti körben,
gyerekekkel vagy
nélkülük.
Mi meg helyben járunk (ülünk) az éltető napsütésben, és várjuk további megegészségesedésünket.
***
Olvasom, hogy az el Kondorpasa c. szám száz éves, és sokáig csak helyi érdekességként szerepelt, mígnem a Simon and Garfunkel páros világhírűvé nem tették.
***
Olvasom, hogy Paul Mc. Cartneyt nagy öröm érte. Egy padlásról előkerült az évtizedekkel korábban ellopott basszusgitárja.
Érdekes lehetett a felismerés.
A hangszer alighanem ma is működőképes.
Valaha 50 font volt az ára, me meg ki tudja, hogy mennyi.
Olvasom Kodály-Vargyas Magyar népzene c. kötetét.      
Sok-sok dallam köszön rám ismerősként, mások meg újdonságként hatnak.
Érdekes, hogy a csaknem 500 kottás éneket tartalmazó kötetben nem szerepel a Kispiricsi falu végén c. remek.
Hogy lehet?
Most mi lesz velünk cin-cin cillárom!!!
HAJ!!!