Mickey webnaplója

OV tegnapi beszédeihez gratuláltam. Válaszok a sok elismerő mellett:
1. Mihez?
2. Kussolt.
3. Habzó szájjal beszélt.
Nos, akkor kussolt vagy habzó szájjal beszélt?
Válaszom: „Magyar magyart rontja. Kár. / Bár több esze volna már.” (Szalay- Kodály)
***
Nem számoltam, hogy hányszor hánytorgatták fel a plenáris ülésen a jogállamiság kérdését Strasbourgban. Az értelmezőszótár szerint a jogállam jogrenden, demokratikus törvényeken alapuló állam. Ennek biztos, hogy megfelelünk. Peresze a saríjának nem felelünk meg. Persze a mainstream-nek sem felelünk meg, mert úgy akar bennünket látni, hogy nem felelünk meg. Magát meg úgy akarja látni, hogy ő minden körülmények között megfelel a jogállamiságnak. Ez a kétéves gyerek igazsága: „Apa, bokszoljunk, de te ne, csak én.”
***
Olvasom Clint Eastwood megfogalmazását 94 éves korából. „... Amikor felkelek, egyszerűen nem engedem be az öreget. A titkom 1959 óta ugyanaz: elfoglalt vagyok, és nem hagyom, hogy az öreg betegye a lábát a házba! Szó szerint ki kellett rúgnom, mert a fickó már kényelmesen berendezkedett, állandóan pisilni kellett vinni, és kizárólag nosztalgiázni tudott.”
Szimpatikus megfogalmazás az idősödéssel való dacolásról. Megerősítem az igazát, amelyet egy bizonyos pontig követni tanácsos. Magam is élek vele. Próbálok úgy cselekedni, olyan tempóban, olyan szédülésmentesen stb. mint 18 éves koromban. Ez pozitív hozzáállás, és működik is egy határig. A határ az a rossz közérzet, amely nem teszi lehetővé, hogy felmerüljön a fiatalos lendület gondolata. Beszűkül az értelem arra, hogy hogyan tudna kimenekülni az áldatlan állapotból.  Életcélt kell találni, ha egyáltalán lehetséges.
***
Cesbron a halálról (idézi Szabó Ferenc, én meg őt): Akkor válunk gyermekből felnőtté, amikor vállaljuk halálunkat... az egyedüli értelmes dolog a halállal való szembenézésben a gyermeki magatartás: „Egy kicsit szemtelenül nézni szembe vele, mint az a gyermek, aki valami szamárságot követett el, és az anyja elé áll, aki már ismeri azt. Egy szamárságot? Dehogy! Ezer és millió szamárságot követünk el: ez életünk mérlege. … szembe kerülünk egy hatalmas fallal, amelyen az idő amolyan repülőgépként összeroncsolódik… létünk egy pillanat alatt pozdorjává zúzódik... Marad az: Nem készakarva tettem, nem készakarva tettem. Ezt ismételi a gyermek az anyjának, amikor éppúgy szüksége van a dorgálásra, mint a vigasztalásra, és zokogva vár… én is várok.
Hát nem eredeti?
 

Hofi paródiájának egyik mondata köszön vissza. „Anyósom megmondta:
Géza, ne politizálj!”
Magamra venném, s teszem is többnyire, de teljesen nem maradhatok mentes a politikától.
Nem maradhatok, mert a mi bőrünkre is megy a játék.
A mai strasbourgi kutyakomédiát csaknem végighallgattam. A többségi mantrákat, amelyek évtizedek óta borzolják idegrendszeremet, s a konkrét kontrákat, amelyekben nem reflektált aminnisztelnök a milliószor elhangzott jogállamiságba való parttalan szómágiára.
Érdekesebb volt a tegnapi, két óra hosszat tartó nemzetközi sajtótájékoztató, ahol minden kérdésre tisztességes választ kapott OV-tól a kérdező. (a kontraszt miatt megjegyezni, hogy Magyar Péter is sajtótájékoztatót hirdetett, ahol nem volt hajlandó megjelenni.) A mai plenáris ülés inkább undorító volt kicsinyes, előre eltervelt támadássorozatával, gyűlölködő hangnemével.
Lehetett volna konstruktív is, de hát ahhoz partnerek kellenek.
Magam egy kupica körtepálinkával öblítettem le a rágalomhadjárat során elhangzó áriákat, s mondtam feleségnek: Remélem, hogy most OV is ezt teszi.
***
Mivel elkészült autónk javítása, tisztelendő urunk jóvoltából autóval mentünk érte. Hazahoztam hát a Chevroletet a szerelőtől. Levizsgázott és dicséretet kapott. Élete további két évre meghosszabbíttatott.
Az orvosi alkalmasságira nekem jövőre kell csak mennem. Egyelőre bízom benne, hogy hasonlóképpen jól szerepelek majd az alkalmasságin.   
***
Milyen az ember. Hozzászokva egy bizonyos komforthoz, nagyon tud hiányozni átmeneti nélkülözése. De mostantól visszaáll minden a rendes kerékvágásba. Megnő az akciórádiuszunk.
Sokkal messzebbre el fogunk tudunk menni, mint eddig gyalog.

Lisieuxi Szent Teréz elhatározta, hogy halála után a földiek üdvösségén fog dolgozni.
Megsegíti jó törekvéseket, közbenjár a javukra. 
Halálos ágyán, egyik utolsó beszélgetésében ezt mondta: „Ha a Jóisten meghallgatja kívánságomat, akkor az én mennyei életem tovább folytatódik a földön, a világ végezetéig. Igen, azzal fogom tölteni az örökkévalóságot, hogy jót teszek a földön.”
Ezt a közbenjárást ő maga a rózsaesőhöz hasonlította.
Az Örökimádás-templomban megtartott imaesten – miként korábban is – a jelenlévők írásban megfogalmazott problémákkal fordulhattak Isten kedves szentjéhez segítségét kérve. 
Történt pedig, hogy az alsó tagozatos Domi arra gondolva, hogy alma- és cseresznyefájuk alig termett valamit, viszont sok volt a gyümölcsökben a kukac, azt kérte, hogy idén szép és bőséges termést hozzanak a kert fái. (A kérésekhez nevet, címet kell mellékelni.)
Telt-múlt az idő, a fáik idén roskadoztak a terméstől, és elkerülték őket a kukacok.
Minderre rácsodálkoztak.
Hát még akkor, amikor az év elteltével levelet kaptak, melyből kiderül, hogy Domi ezt kérte az előző év októberében.
Azt hiszem, a meglepetés abból származott, hogy a fiúcska már rég elfelejtette kérését.
De nem úgy Lisieux szentje.

Ma bemutatkozott az ősz. Mondjuk, ideje volt. Nincs nagyon hideg, de köd üli meg a tájat, vagy ahogy még általánosságban mondani szokták, leereszkedett a köd. Vagy ahogy Weöres S. írta, hajnali ködfal a vára. Vagy ahogy ránézett a jelenségre Fekete István Köd c. munkájában.
Vagy ahogy magam megéltem vagy örven éve.
Baján jártunk kiküldetésben, s besötétedett, mire hazaindultunk a vállalati gépkocsival. Gyanús volt, hogy enyhe homály fogad. Amint kiértünk a városból akkora köddel találkoztunk, hogy csak lépésben poroszkálhatott járművünk. Hogy ez mennyi ideig tartott, utólag nehéz megmondani, de egy óra hosszat legalább, az biztos. Mi, a kocsi utasai elcsendesedtünk azon gondolkozva, hogy ha Bajától hazáig lépésben haladunk, akkor jószerével csak holnapra érünk haza.
Hanem egyszer csak végeszakadt a ködnek. Hogy felszállt, vagy tovább nem terpeszkedett, már nem tudom. Csak azt, hogy magához tért a kocsi, és ettől kezdve vidáman vágtatott velünk a fővárosba.
***
Néhány élmény a hivatalos kocsi utazásokról. (Az elsőről beszámoltam korábban.)
- A ránk várakozó, elszundikáló vállalati sofőrt megtréfáltam a Volga elejét meghimbálva. Ő felébredt, előtte fák… kapkodott ide meg amoda, mígnem rájött a turpisságra. Továbbhaladva válaszolt nekem, aki az anyósülésen utaztam. Satufékezett, hogy majd kivittem a szélvédőt.  
- A kocsibelsőben narancsot pucoltam. A gyümölcs illatára társaimnak összefutott a nyál a szájukban. Mind kért belőle néhány gerezdet.
- A női kollégák szerét ejtették, hogy a város piacát felkeressék. Hazafelé úton ölükbe szórták a vásárolt zöldborsót, és kifejtették a héjából. Hazaérkezve már csak meg kellett főzniük.
- Fiúkollégámmal nyárias őszön utaztunk hazafelé a Balaton partján. Megkérte a sofőrt, hogy álljon meg, mert szeretne megmártózni a kellemes hőmérsékletű vízben. Aztán meztelenre vetkőzött, és be a vízbe. Utószezon volt, annak is a vége. Nem sokan láthatták.
Engem is invitált.
Eredménytelenül.
  

1. Ünnepi dalomat zengem,
a jó Isten éltessen engem.
Ti pedig mondjátok: Ácsi!
Éljen sokáig Miklós bácsi.

2. Ünnepi dalomat zengem,
a jó Isten éltessen engem.
Ti pedig mondjátok: Écsi!
Éljen sokáig Tücsi néni.
                             († Kékes Jóskától elorozott csasztuska)
Vége a napnak. Vége a vasárnapnak.
Jókedvű találkozón vagyunk túl.
Piliscsabán gyűlt össze mindenki, aki időt tudott szakítani a találkozásra.
Nekem legkisebbik unokám mesélt vagy egy órát, utána arra kért, hogy a könyvéből olvassak neki mesét.
Tizenegyen voltunk a visszhangos konyhában, a kevéssé visszhangos szobában. Voltak, akik zongoráztak, voltak, akik fújták a szaxofont, megint mások doboltak. Elsősorban is T. születésnapját ünnepeltük, ároni áldással, bőséges lakomával, ajándékokkal. (Mégis egymás jelenléte volt a leghangsúlyosabb ajándék, bár a sebtében készült családi fényképtabló is érdekes meglepetés volt.)
Magam ezúttal „műfüleimmel” hallgattam a kavarodást.
Nem lett jobb tőle a befogadókészségem, de minden hangot felerősítve hallottam.
Mint kifejtettem, a hallókészülék egyet biztosít: nem róhatja fel nekem senki, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt annak érdekében, hogy megértessem magamat velük, és olykor csakugyan jó szolgálatokat tesz.
Készültek rövid videók, és fotók is az ünnepeltek egy részéről.     
Mindent összevetve köszönet jár a szervezőknek, a házigazdáknak, a jelenlévőknek.
Éljen T. Isten éltesse jókedvben, bőségben.

 
 

Tudom, többször megidéztem már a Zászlónkban  közölt sportbakit:
„Oda rúgta a labdát, ahol ő szokott lenni.
Most is oda rúgta, de most ott nem volt senki, mert ő ott volt, ahonnan rúgta…”
Hát ez eléggé kacifántos.
Békét is hagytam volna neki, de a vadászregényében, de Széchenyi hasonló megfogalmazásra adja fejét.
Mint írja:
Megszoktuk, hogy mindig van elefánt, ahol mi nem vagyunk. Hanem ott is csak addig, amíg odanem érünk. Aztán már ott sincs…. Az elefántok ezúttal se tettek kivételt. Megtudták, hogy ide érkezünk, és nem jöttek elő.
A Csui…!* c. kötetében ugyan utal rá, hogy kapitális agyarú elefántra lőtt, de az elvitte a golyót, és nem mutatkozott többé. Sz. Zsigmond meg is kapta a magáét derék kirongózijától.
Később megtalálták a hatalmas állat tetemét.
A gróf hosszas hercehurca után meg is kapta a trófeát.
Sokba került neki, mert aki csak közbenjárt érdekében, azoknak mindnek fizetnie kellett.
Nem is keveset.
A világbajnok elefántagyarok együttes súlya 272 fontot nyomott.
Elképzelhető, hogy mekkora állat lehetett az, amelynek egy-egy agyara csaknem hetven kilós. 
Akkora, hogy emelt fővel át lehetett sétálni alattuk.  
Végigolvasva a kötetet, érdekes megállapítása a szerzőnek, hogy Afrikából haza vágyik, itthonról pedig Afrikába.  
Ha komolyan vesszük megfogalmazását, akkor konklúziója szerint legjobb útközben.
* Emlékeztem szerint a csui tigrist jelent.

Olvasom és olvasom, miként gyötrődnek Széchenyi Zsigmondék hónapokig, sokszor betegen, étlen-szomjan, feltört lábbal mindhiába a nagy agyarú elefánt trófeájának megszerzése után.
Közben irtják az apróbb vadat trófeáért, csalétekként, konyhára húsként. Őket a vadászszenvedély hajtja.
Én meg itthon a tárhelyemet telítő dokumentumok irtásán fáradozom órák óta.
A google figyelmeztetett, hogy vagy irtsam ki a képeket, vagy vásároljak tárhelybővítést.
T. megtalálta a módját annak, hogy hogyan kell hozzáfogni a munkához.
El is kezdtem, rájöttem egy gyorsító lehetőségre.
Imigyen felszabadult 5,5 GB hely. Ennyi hosszú időre elég lesz újabb képanyag elhelyezésére.
Én tehát az irtással sikeresnek vagyok mondható (az elefántvadászokkal ellentétben, akik végül is kisebb kudarcként könyvelhették el sikertelenségüket).
Ami pedig a FB-anyagaimat illeti: eddig 18 év telt el azóta, hogy jószerével naponta tettem fel egy-egy posztot.
Hogy mi lesz a sorsuk?
Nagy valószínűséggel elenyésznek.
Éppen úgy, mint vagyont érő vadásztrófeák, merthogy a Nemzeti Múzeum épületébe 1956. október 24-én gránát csapódott, és a találat miatt kialakult tűz megsemmisítette az Európa-szerte híres Afrika-kiállítást.
Számos, többek között Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond gyűjtéseiből származó példány veszett oda. 
Még megjegyzem, hogy érdekes volt szembesülni a jelentől kezdve visszafelé nézegetni egy-egy villanásra a kiirtandó anyagot.
Részben feledésbe merülő események lenyomatait láttam viszont,
részben egyre fiatalodó önmagunk,
és a minket követő korosztályok portréit szemrevételezhettem.
Embernek való találkozás volt ez.

Olvasom Széchenyi Zsigmond könyvét (Csui…!), s új szót tanulok.
Sose hallottam korábban, igaz, hogy még csak 78 éves vagyok.
A szó pedig így hangzik: kopolya.
A szó létezik az értelmező szótár szerint.
Áradás utáni maradó vízzel telt gödör a jelentése.
A könyvben szereplő kopolya nagyocska lehetett, mert egy óriásméretű krokodil tudta magáénak.
A békák, mint megtudtam a kötetből, nemcsak brekegnek és kuruttyolnak, hanem vartyognak is.
Nagyon megtetszett a ritkán hallott szófordulat: Idézem: Vagy fél óráig tartott a vihar öregje:
Milyen kifejező szó!
Hasonló az öregujjhoz, ami ugye a hüvelykujj jelentésű.  
Találkoztam a könyvben a karácsonyfát gyújtanak kifejezéssel.
Igen, ezt valamikor mondták, mondtuk is tán, miközben nagyon reméltük, hogy a karácsonyfa nem gyullad ki, annak ellenére, hogy tele van aggatva égő gyertyákkal.
Ma már ritka lehet, leginkább elektromos izzósor kerül rá, rosszabb esetben programozható. Hol kialszik, hogy felfénylik, hol idegesítően vibrál…  
***
Vettünk egy lapra szerelt kétméter maagas szekrényt.
Az IKEA embere felcipelte,
ketten összeállítottuk,
fiunk fúrókalapáccsal falhoz rögzítette,
én meg tegnap felszereltem a dobozra az ajtaját tizenhat csavarral,
majd két lyukat fúrtam a fogantyúnak.
Sikerült felcsavarozni a helyére.
Ez elég körülményes valami, de megoldottam.

Széchenyi Zsigmond könyvét (Csui…!) már valamikor olvastam. Most újra kézbe vettem.
Miért is?
Ami egyszer már jó volt, az valószínűleg másodszor is jó.
Ami színvonalas és humoros volt egyszer, az másodjára is az.
Aki ilyen mondatokat varázsol a papírra, hogy „derék munyamparám szavai kopognak, mint kecskeszar a jégen”, az bármikor képes hasonló megfogalmazások előhúzására.
Mindjárt az előszóban olvasom poénos megfogalmazását:
Az „afrikavadászok” két fajtáját ismerjük... Az egyik fölényes többséggel áll a másik kisebbségével szemben. E kisebbség tagjai egytől egyig kiváló, jeles emberek, akik megérdemlik a legnagyobb elismerést.
Ők azok, akik – nem írnak könyvet.
A mai napig én is közéjük tartottam. A mai napig mindenki szeretett. Ujjal mutogattak rám: Íme, egy ember, aki Afrikában vadászott, és nem írt róla könyvet! … Kérem, olvassák megfelelő elnézéssel!
Elegáns szellemessége elől nem lehet kitérni.
Nem is akarok.
Többször elmosolyodok olvasás közben.
Úgy hat rám stílusa, mint az éltető napsugár.
Megvidámítja, megaranyozza hétköznapjaimat.
Noha maga a vadászat jószerével hidegen hagy, az író olyan érzékletesen írja meg az őt ért eseményeket.
Úgy érezzük: jelen vagyunk a 40 fokos Port Saidban, s vele a hegyre kapaszkodó keskenynyomtávú kávédaráló kényelmetlen fapadjain. 
Rácsodálkozik az ember, hogy mennyire élő vadásznaplója, noha 96 évvel ezelőtt vetette papírra. 
***
Életemben alighanem mindössze két ízben találkoztam azzal a tájszóval, hogy krosnyog. A hó krosnyog a csizma sarka alatt.
Nem vagyok nyelvújító, de egy hangutánzó szót biztos, hogy kitaláltam. A ropogósra sütött szalonna roszog az ember foga alatt.
Kisiskolás se voltam, amikor kibécselőnek neveztem egy számomra ismeretlen rendeltetésű alkatrészt. A vécekurbliról nem is beszélve.
Hogy az mi lehetett…    

Az osztálytalálkozó megvolt. Tizenketten jelentünk meg rajta, öten exkuzálták magukat, további három ember sose jön közénk vissza, tüntetőleg távbolmaradnak..
Szó szót követett, ital ételt követett, a hangulat fokozódott.
Gyermekek lettünk újra, így aztán a régi sztorikat újították meg a fiúk, és nem tartottak beszámolót, hogy az utóbbi évben miket éltek meg.
Kamilló pedig elsütötte vicceit. Kettőre emlékszem:
1. A matróz jelenti a kapitánynak: Egy kalózhajó a láthatáron.
A kapitány válasza: Hozd ide a kardomat.
A matróz újra jelent a kapitánynak: Két kalózhajó a láthatáron.
A kapitány válasza: Hozd ide a vörös ingemet.
A matróz harmadszor is jelent a kapitánynak: Öt kalózhajó a láthatáron.
A kapitány válasza: Hozd ide a barna nadrágomat!
***
2. Az öregfiúk megtárgyalják, hogy hol legyen a tízéves érettségi találkozó.
Úgy döntenek, hogy legyen az Arany Bikában.
Miért éppen az Arany Bikában?
Mert ott jó nők szolgálnak fel.
Az öregfiúk megtárgyalják, hogy hol legyen a húszéves érettségi találkozó.
Úgy döntenek, hogy legyen az Arany Bikában.
Miért éppen az Arany Bikában?
Mert ott finom a kaja.
Az öregfiúk megtárgyalják, hogy hol legyen a harmincéves érettségi találkozó.
Úgy döntenek, hogy legyen az Arany Bikában.
Miért éppen az Arany Bikában?
Mert ott finom a csapolt sör.
Az öregfiúk megtárgyalják, hogy hol legyen a negyvenéves érettségi találkozó.
Úgy döntenek, hogy legyen az Arany Bikában.
Miért éppen az Arany Bikában?
Mert ott jó a zene.
Az öregfiúk megtárgyalják, hogy hol legyen az ötvenéves érettségi találkozó.
Úgy döntenek, hogy legyen az Arany Bikában.
Miért éppen az Arany Bikában?
Mert oda be lehet menni kerekesszékkel is.
Az öregfiúk megtárgyalják, hogy hol legyen a hatvanéves érettségi találkozó.
Úgy döntenek, hogy legyen az Arany Bikában.
Miért éppen az Arany Bikában?
Mert - mint mondják - ott még sosem voltunk.