Mickey webnaplója

Illő, hogy a húsvét kisugárzása ne csak a templom falai között érvényesüljön, hanem mindennapi életünkben is meglátsszék. Alleluja! (=Istent dicsőítő örömujjongás)
Hát akkor allelúja!
A természet igencsak kitesz magáért.
Teljesen megújul: A jóságos szelek lefújják a fák elhalt ágait, hogy helyet adjanak az élő részeknek. Allelluja!
Az ember mintegy leképezi a természet feltámadását.
Örül annak, hogy él, számba veszi magán azt, ami még működik, és arra épít, feledve, vagy legalábbis háttérbe küldve kétségtelen kopásait.
Ma minden jó!
Élünk, és a magam részéről nem is álmodtam most az éjjel azt, hogy ellopták az autónkat.
Valami kedvesebb álmom lehetett, de hogy mi, arra már nem emlékszem, talán azért, mert akkor éppen aludtam. : )
Viszont derűs a reggel, süt a nap, nincs túl meleg, egyáltalán nincs hideg, igazi tavasz ez.
Alleluja!
A kertek tele virágokkal, az utcán is nyílik az orgona. Illatos a lég, és az orgonabokrot nem zavarja, hogy illetéktelen alak tépkedi a virágot csokorszám.
Alleluja!
Még mindig folyik a szomszédban a proxi-háború, sokan meghalnak, miközben mi folyvást a békéért fohászkodunk.
A remény hal meg utoljára!
Alleluja!
Nemcsak a világ békéjéén dolgozunk, hanem saját belső békénken is. Van szószólónk, aki jobban szeretett minket, mint mi saját magunkat.
Ez a mi szerencsénk.
Alleluja!!!

Az éjjel nem találtam meg a kocsimat ott, ahova parkoltam. Aztán felébredtem. Eddig hét autónk szolgált. Sose lopták el, meg se kísérelték, de álmomban... nem is tudom, hányszor. Előttem is titok, hogy miért álmodom ilyen szamárságokat.
Tegnap hasamat ultrahanggal vizsgálták. Nem fájt, persze hogy nem. Viszont az orvosnő azt kérte, hogy mély levegőt vegyek, és tartsam bent.  Vettem, tartottam. Még mindig tartottam, és még mindig. Azon gondolkoztam, hogy ha még öt percig nem szól, akkor megfulladok. Nemde?
Nincs ok ijedtségre. Mielőtt lila lett volna a fejem, szólt: Kiengedheti.
Kiengedtem.  
Ma elmentem a dietetikai vizsgálatra.
A 10.38-as  HÉVet céloztam meg. De a megálló parkolójának a legtávolabbi pontjára kellett lavíroznom, csak ott találtam parkolóhelyet. AHÉV-et persze így lekéstem.    
Sebaj. Időben vagyok. Tíz perc múlva itt a következő HÉV.
Így is lett.
A hídfőnél fel a villamosmegállóba. Az első villamost lekéstem, de gyanúsan sokáig álldogált két megálló között. Rájöttem, hogy a felüljárón való munkák miatt nem jár a villamos. Vissza is indult hamarosan. Le a buszmegállóhoz. Jött elég hamar, el is vitt a szakrendelőig. Még mindig időben voltam. A beutalóm 11.20-ra szólt.
Illendően bejelentkeztem a recepción, ahogy kell. Kaptam egy sorszámot, és vártam soromra. Az az érdekes, hogy nem is volt sor. Fél óra várakozás után jött végre valaki. Meglepő módon őt hívták be. Kezdtem gyanakodni. Itt valami nem stimmel. Besurrantam az ajtónyíláson, bemutatkoztam és rákérdeztem, hogy miért nem fogadnak engem?
Mire az asszisztensnő mutatja a monitort: Látja? Nem szerepel a neve a képernyőn.
Mondom: Látom. De miért nem szerepel?
Azt csak a betegirányító tudhatja. Vélhetőleg másik osztályra irányították a sorszámával.
Hirtelen bevillant: Ha nem erőszakoskodok, meglehet, hogy fájrontig ülhettem volna a folyosón anélkül, hogy bárkit érdekelt volna ez. Egy másik osztályon, teszem azt, a fogászaton hiába kiabálták volna, hogy kérjük a 152-est befáradni.  
Az adminisztratív hiba kiküszöbölődött, mértéket vettek rólam, testmagasság bemondásra 172 cm, súlyom az ő mérlegükön több mint 103 kiló (itthon a miénken utánamértem, bő 99, szűk száz kiló). Naná, hogy a miénk a jó érték! Hiszem, hogy lefogytam jó tíz kilót.
Az orvoslátogatás megerősített abban, amit tegnap írtam:  
Az orvosok egymásnak üzengetnek állapotom állása felől javaslatokkal, gyógyszereléssel.
Én meg naivul csak arra gondolok, hogy öreg vagyok. Nincs betegségtudatom.
Hogy kinek van igaza, azt majd az idő eldönti.

A pápa halálával van tele a rádió, az írott sajtó, a televízió. Lehetett tudni, lehetett rá készülni, a dokumentumok bőséges tárából szemezgetni.
Az orvosi vizsgálat is elkészült. Az tudott dolog volt, hogy a pápa fiatalon megbetegedett a fél tüdőjére.
A Gemelli-klinikán többféle nyavalyával kezelték, többek között kétoldali tüdőgyulladással is. Megállapították, hogy a pápa cukorbeteg is volt, s halálát egy szélütés és szívelégtelenség okozta. Nem hiszem, hogy nem kapott vérhígítót. Azt kell gondolni tehát, hogy a klinikán a legkorszerűbb módokon és a legnagyobb szakértelemmel segítették életben maradását. De az orvosok mind abban a tudatban teszik a dolgukat, hogy halál ellen nincs orvosság.
Így van ez.
Velünk is, esetemben is.
A pápa a legjobb kezelést kapta, és 88 évesen elhunyt.
Én 79 felé ballagok, és nem nyerem meg a százhas síkfutást, bármennyire is jó lenne.
Akik engem orvosolnak, kivizsgálásoknak vetnek alá. Bélcsatornámat már végigvizsgálták, hasi ultrahanggal pásztázták, hogy mi van belül. Megállapítottak ezt-azt. Hümmögtek így-úgy. Gyógyszereket írnak fel rogyásig. És mind tudják, hogy az egészségi állapotom olyan, amilyen. Ami biztos, az az, hogy öregszem, és a folyamat megállíthatatlan.
Az eddig írtaknak az a közepe, hogy kettéválik az orvosi és a saját gyakorlatom.
Az orvosok tárgyszerűen folytatják le vizsgálataikat, és a kopások figyelembevételével írnak fel hasznos vegyszereket, pirulákat.
Az én megállapításom: Öreg vagyok, és egyre inkább öreg.
Tudomásul veszem kopásaimat, élek, ameddig a jó Isten akarja, és figyelek az orvosok tanácsaira, amennyire tőlem telik.
Az egyik utolsó tanácsuk az, hogy fogyjak le. Oké. És akkor minden rendben lesz – mondják ők.
És akkor tényleg minden rendben lesz? – kérdem én.
Ez hát a valóság.  

Ha ma hajnalban azt mondtam volna, hogy elhunyt Ferenc pápa, joggal neveztek volna halálmadárnak.
Reggel a fél kilences misén, mint rendesen, papunk még megemlékezett Ferenc pápáról, aki akkor viszont már nem élt.
A reggeli órákban hunyt el 88 évesen. Isten nyugosztalja! Requiescat in pace!
Az utolsó videóbejátszáskor úgy tűnt, hogy állapota súlyos. Feje megdagadt, nagy beteget mutatott.
Szegény Ferenc pápát igen bátor emberként ismertük meg.
El-ellógott a testőrei fogságából, s a mikor szembesítették tettével – Jaj, Őszentsége, veszélynek teszti ki magát, le is lőheti egy merénylő – , a pápa azzal reflektált, hogy annál nagyobb jó nem is történhetne vele.
Most egy pápa nélküli intervallum következik, bő lehetőséget kínálva a találgatásoknak: Ki lesz az utódja?
Liberális vagy konzervatív, európai vagy máshonnan való? Netán Erdő Péter, aki maga is papabilis?
Ha rám hallgatnak: Bízzák ezt a Szentlélekre, majd az ő tetszése szerinti pápa fogja kormányozni az egyházat.  
Ha jól számolom, életem során eddig hét pápa alatt működött az egyház.
XII. Pius
XXIII. János
VI. Pál
I. János Pál
II. János Pál
XVI. Benedek
Ferenc pápa.
Most jön a nyolcadik………. pápa.
Találgathatok magam is, hogy ki lesz az?
Meg nem alapozott jóslatom: valaki III. Damasus néven.

Néhány könyvből válogattam illusztrációkat, és lefotóztam, hogy a fb-on közzétegyem őket. Az egyik kötet szerzője Bella Chagall, a festő Marc Chagall első felesége könyve (Égő gyertyák), amelyet híres művész férje grafikái díszítenek. A másik szerző Szőnyi Zsuzsa, akinek könyvében előfordulnak a saját grafikái. Remélem, nem tévedek.
És amiért együtt szerepeltetem a grafikákat a fb-on, annak a megrajzolt témák az oka. Mindkét kötet mutat mulatókról szóló képeket.
Nézzük hát sorra, mik ragadták meg a figyelmemet. 
Marc Chagall képe a Tóra-örömünnep alkalmából mulatókat ábrázolja, akik rendesen a pohár fenekére néztek, és felszabadultan mozognak, táncolnak pohárral a kezükben vagy anélkül. Kalapban vagy anélkül. Férfiak. De a sarkokban nőket látunk.
Szőnyi Zsuzsa ugyancsak tehetséges grafikus. Két mulatós rajzot is hoz könyvében (A Triznya-kocsma).
Az egyik rajz egy kocsma estet ábrázol. Zsuzsa azt írja: fantasztikus viccmesélés és kornyikálás kezdődött.
Szabó Feri Orlando di Lassót énekelt, Triznya Matyi Orlando Furiosónak van ábrázolva, akire egyik vendég papírgalacsinokat dobál Matyi száját célozva. Onnan lehet tudni, hogy a grafika szerzője Zsuzsa, hogy saját magát is lerajzolja, aláírva: én. (156. o.)
A másik kép 1976 szilveszteri mulatozásukat jeleníti meg – szintén hatásos módon. Triznya Matyi a földön hempereg, valakiket szerelmes szívek vesznek körül, a pezsgős dugók csak úgy röpködnek a levegőben, és a megjelentek alakjai névvel szereplenek a képen. (237. o.)
Szőnyi Zsuzsa másik könyvét (Római terasz) megvettem. Zsuzsa feleségemnek dedikálta szépen kiírt betűivel. Szívesen megmutatom azt is.
Ami pedig a többi képet illeti, M. Chagallnak még két nagyon kifejező grafikáját hozom. Az egyik a legoroszabb portré. Azt hinné az ember, hogy Muszorgszkijt ábrázolja. De nem. A helyi sahter portréja. Egy másik rajz pedig a szánhúzó lovacska néhány vonallal megrajzolt tökéletes képe.
Érdemes őket is megnézni.

Alleluja! Olvassuk, mondjuk, énekeljük és hallgatjuk. A mise végén ugyanis rézfúvósok szólaltatták meg Händel örökbecsű zenéjét.
Volt is hangos sikere.
A nagyhéten megöntözött természet hozta legjobb formáját. Minden kizöldült, illetve majdnem minden. A virágok sokféle színben pompáznak.
Derék szomszédunk megajándékozott egy szatyornyi medvehagymával. Az is a tavasz frissességét hozza.
Mi meg korunknak megfelelően hozzuk frissességünket.
Részt vettünk a körmeneten. T. énekelt is, én már csak ballagtam. Hangom egyelőre takarékra van állítva, mióta intubáltak (gyomortükrözésen estem át).
Felséges vacsoránkat ma felséges ünnepi reggeli követte. Vigyáznom kell(ene) a vonalaimra.
Fogyókúra elcsúsztatva egy-két nappal. Hát hogyne. Göngyölt marhát fogunk ebédelni.
***
Holnap húsvéthétfő.
Nem szoktam locsolkodni. Idén is tartom magamat „jogszokásomhoz”.
Úgy teszek, mint az orosz paraszt, aki kiballag a mezőre.
Elmegy már egy versztnyire, amikor megtapogatja a zsebét.
Pártigazolvány? Megvan.
Ballag tovább.
Kétversztnyi után megállva megtapogatja a másik zsebét is.
Szakszervezeti könyvecske? Megvan.
Megelégedéssel ballag tovább.
Majd újra megáll, mert eszébe jut valami.
Megtapogatja a belső zsebét. Megnyugszik.
A vodkácska is megvan.
Kiér végül a tábla szélére.
Tapogat, majd felkiált. Ó, hát a kapácska meg nem otthon maradt!!!
***
Azért T. nem maradt ajándék nélkül. Tegnap történt, hogy ő már sorban állt a kasszánál, amikor a bevásárló kocsinkba dobtam egy nagydoboz Toffifeet. Szereti.
Ő mosolyog, én meg megjegyem:
A fenébe is, nem volt kisebb doboz.
A mögöttünk álló nő is mosolyog.

Az év talán legcsendesebb napja.
Nagypénteken kínhalálát szenvedett Jézus, akinek a keresztjére szögelték a háromnyelvű feliratot: Názáreti Jézus, a zsidók királya. Meghallgattuk a passiót, tudomásul vettük a rettenetet, amit Schütz Máté-passiója summázva így fejez ki, köszön meg a Szenthez fohászkodva:
„Téged áldunk Krisztus, aki érettünk fent a kereszt fáján kínhalált szenvedtél. Ott ülsz az Isten trónja jobbján, Krisztusunk. Szánj meg minden bűnöst most, és örökké. Amen.”
Megtörtént.
Mi pedig elnémulunk.
A csend annak szól, hogy köszönjük a határtalan szeretetet, az életünk felcsillanó örök reményét, a feltámadásba vetett hit adta biztonságot.
Pálra utalok, aki azt írta: „Ha Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15,13skk.
De hát feltámadt az Isten Báránya, aki [megváltó tevékenységével] elveszi a világ bűneit.
Nagyszombaton a harangok még mindig Rómában vannak.
Nagy a csend.
Krisztus halott.
Értünk vállalta a szenvedést, a kínhalált.
A krédóban valljuk: Kínhalált halt és eltemették. Alászállt a poklokra. Harmadnapon feltámadott, fölment a mennyekbe, ott ül a mindenható Isten jobbján.
 A szentsír-látogatások alkalmával csendes köszönetünket fogadja a Felkent, aki meghalt, de harmadnapra feltámadt. Köszönetünket életünkért, annak az összes ajándékaiért, az örök élet boldogító valóságáért, a megvalósuló szeretetért.  
Hála, köszönet néma hangja a miénk, hogy aztán a feltámadás hatalmas allelujába kiáltásba torkolljon.

Két napja meghallgattam Beethoven 7. szimfóniáját. Jordi Savall temperamentumos vezénylete is hozzájárult az élmény maradandóságához. A párizsi zenekar tagjait többször mutatja a kamera közelről. Látszik rajtuk a lelkesültség, a szilaj jókedv, a mindent bele hozzáállás. Mosolygósok, harcosak, virtuózok, jól muzsikálnak.
A második tétel dallama általános iskolás korom óta levesz a lábamról. Csak úgy hallás után próbálgattam megszólaltatni zongoránkon a gyászzenét és a téma különféle módon való megfordításait, fúgaszerű részeit, moll és dúr-variációit.
Máig szeretem.
Egyszer egy művész gyászmisén interpretálta orgonán. Engem lenyűgözött.
És a negyedik tétel. Olyan eleven, mint egy lovasroham.
Elsöprő erejű, olykor fortississimo.
A már idézett megformálásban fontos szerepet kapnak az üstdobok.
Jó látni-hallani elementáris erejüket.
Nekem az a benyomásom támadt, hogy magyarosan – huszárosan kell előadni a tételt, és mintha ez teljesülne is. Mindazonáltal nem leltem nyomára annak, hogy a szerző utasítást adna erre.
Egyedül a Hangversenykalauz hívja fel rá a figyelmet. Így ír:
„A harmadik téma magyaros jellegére már a kortársak is felfigyeltek.” (Természetesen a 4. tétel témáiról szól a leírás.)
Mondom a feleségemnek:
Levente unoka tán kibír 6-7 perc odafigyelést. Szeret lovagolni. E tétel lovagló stílusban szól.
Levi dobol. A tételben bőven szerepelnek üstdobok, és meglehetős vehemenciával is ütögetik őket a dobosok.
Az ajánlat a youtubon. https://www.youtube.com/watch?v=56lQj7rNBQg
***
Nagyhét. Tegnap nagycsütörtök. Este a misén a szokásosnál több az ismerős arc. Utána elmélkedés a szentsír tövében. Hallókészülékem hiába élesítem, minden zaj felerősödik a csoszogás leginkább üvegcsörömpölésnek hangzik, a köhögés ágyúdörgésnek, a felolvasott elmélkedések kocsmazajnak. A közben elhangzó gregorián lamentációkban alig tudok részt venni. Hangszalagjaim máig nem 100%-osak.
***
Éjszaka erős zivatar söpört végig környékünkön. Dühöngött a déli szél, az verte ablakom: csattogott, mert villámlott. Majd visszaaludtam.
Bár ne tettem volna.
Álmomban Miskolcon jártam. Egy üdültetésről igyekeztem hazafelé. Valamiért betérem egy nagyobb üzletbe, ahol lepakoltam, térültem fordultam, s közben meglovasították hátizsákomat, kabátomat, bankkártyámat. Még szerencse, hogy a vonatjegyemet megtaláltam. Igyekeztem is, hogy le ne késsem a vonatot. Aztán az jutott eszembe, hogy hiszen egy buznyák vas sincs nálam. Hogyan szálljak így majd villamosra? Egyetlen épkézláb megoldás kínálkozott: Legjobban teszem, ha felébredek.
És tényleg.
Hátizsákom nem veszhetett el, mert nincs.
Bankkártyámat nem lopta el senki.
Piros kabátomba belebújtam, mert hűvös reggelre ébredtem.
De, hogy minek nekem zűrös helyzeteket álmodni, arról fogalmam sincs.

Volt egyszer egy embléma, egy kitalált figura, egy fekete holló, mely a postát jelképezte.
Nem véletlenül.
A magyar költészet egyik közismert gyöngyszeme ihlette: Arany János Mátyás anyja c. versének egyik figurája:
S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.
A holló most más kontextusban került elém. Ritka, mint a fehér holló – szól a közmondás.  
Ami ritka, mint a fehér holló, az a postai úton feladott magánlevelezés. Ünnep ilyet kapni. Színes bélyegek díszítik a borítékot, szebbek, mint régen, amikor is egy-egy épület, gyár, üdülő, pad vagy szék rajza ismétlődött unásig.
Korunkban a kézírás gyakorisága is erősen megritkult.
Ülünk a billentyűzet előtt, vagy nyomkodjuk okos telefonunk klaviatúráját.
És talán észre se vesszük, hogy az így készült írások személyessége korántsem olyan kifejező, mint a személyiséghez tapadó kézírás kalligráfiája.
A gépírás hivatalosan hűvös, a kézírás meggyőző és emberi.
Ezen még az se változtat, ha meggondolom, a számítógépen hányféle manuscript létezik.
Évtizedek óta kapom karácsonykor és húsvétkor Gy. M. kézírásos levelezőlapját, és valahányszor meghatódom tőle.
Lám, létezik még a folyóírás, létezik a posta, létezik a változatos postai bélyeg (a most érkezetten háromféle szerepel).
Az ünnep méltóságát gazdagítja a lapok sajátos eleganciája, értékfelmutató jellege.
Hogy magam miért nem követem ezt a gyakorlatot?
Mindig is ronda volt az írásom. Idősödve még fokozottabban így van.
Volt egy közös könyvünk T.-vel.
Többen vásároltak belőle, vagy kaptak ajándékba. Már nem tudom.
De azt igen, hogy dedikációt kértek. Elkezdtem írni az elsőt. Azt hiszem az utolsó is volt egyben.
Látva, milyen pocsék módon rondítok bele a szép tiszta lapba, megkértem feleségemet, hogy ő dedikálja a közös könyvünket.
Így is lett.

Több, mint negyed százada (1998-ban) adta ki a Zászlónk Stúdió a Regnum Marianum közösség széltében, hosszában énekelt dalainak gyűjteményét: Mi így énekelünk címmel.
A cím egy korábbi kiadványa címére hajaz (Így vagy sehogy) ám „hamis”.
Nem így énekeltünk, hanem ezeket énekeltük.
Sőt nemcsak ezeket énekeltük, hanem még másokat is.
A gyűjtemény 360 oldalon hozza a kottás-szöveges nótákat (500 ft-ért volt kapható.)
Már régóta nincs belőle egy darab se legjobb tudomásom szerint.
A tréfás nóták között megtaláltam benne az Által mennék a Tiszán c.-t.
Nem találtam meg benne a vásári kikiáltók egyik kedvelt témáját: Gulyás Miska és Kapuszta Sára szerelmi balladáját. (Megtaláltam viszont saját blogomban. 2010. 10., 2.-i posztomban hozom.)   
Ugyancsak adósa maradt a kötetke egy tréfás ballada közlésével.
Most pótlom. A legközelebbi kiadásból ne hiányozzon!
Dallama szolmizálva:
l, dt,l, t,m  
l,  dt,l, t,m,    
l,l,
Szövege:
1. Megölték a bárót,
jaj, hogy milyen kár volt
érte.
2. El is temették őt
kint a faluszélen
délben.
3. Sirassátok lányok,
koszorút fonjatok a
sírra.
4. Mert egy ilyen ember
nem terem, mint kender
bőven.
***
Néha nálam van a mobil, de nem találok alkalmas témát,
néha találok alkalmas témát, de nincs nálam a mobil.
A két komponensnek egyszerre kellene jelen lennie ahhoz, hogy jó kép készülhessen.
Ma reggel pl. a nap erősen átvilágította a jegenyefák lombját. Megkapott a látvány:
A jegenyesor napra néző salátazöld lombja és ott akkor nagyon szép egyszeri látvány volt.
Egyszeri, mert
- a levelek elsötétülnek idővel.
- Nem mindig járok arra,
- ha mégis, borús időben nem érvényesül az alkalmi megvilágítás.   
***
Egy régi emlék a Duna-partról
Domika megtöltötte a zsebeit „nagyon gyönyörű” kavicsokkal. Testsúlya alkalmilag egy kilót gyarapodott.
PS.: Nem is tudja tán Domi, hogy milyen igazat szóllott. A kavicsok valóban nagyon gyönyörűek!